(3 soros-zárttükrös)
Reggel a morózus eső is felébred,
Kérdi nőktől: elhagyta ernyőjét kegyed?
Reggel a morózus eső is felébred.
*

(Bokorrímes)
Csal az idő, mi még klassz, élvezhető, meleg nyarat szeretnénk,
Mert pocsolya van mindenhol… nekünk ez nem kell, nem érti elménk.
Nyári turista kiadvány a pocsolyában. Oda elmennénk!

(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Győzött eső, gyűrött környezetet, gyűröttre áztatja.
Hangbillentő szél, billegő templomharangot kongatja…
Győzött eső, gyűrött környezetet, gyűröttre áztatja.
*

(Tíz szavas duó)
Őszi eső a lelkeket is zavarja,
Befogadni, senki nem akarja.
*
Metronómszerű ütemben érkezik a széllökés,
Természetnek, ez a lelkiismeretes törődés?
*

(3 soros-zárttükrös)
Valahol papírgyűjtés van, már több újságot sodor a szél.
Ki jóval tovább aludt, ezt láthatja, így jár, ki lassan kél…
Valahol papírgyűjtés van, már több újságot sodor a szél.

(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Ázottak már… az utca, a járdák,
Ázottak már… a kertekben kutyák…
Ázottak már… az utca, a járdák.

Vecsés, 2020. augusztus 29. - Kustra Ferenc József – Íródott: Alloiostrofikus versformában.

Az ősz durván lép,
Sáros bocskorban tapos...
Nyög a narancs-nyár.
Trónt követel hidegen,
Nyaralót űz ridegen.

Hőmérő vacog,
Felhő könnye megered.
A szarvas is bőg.
Rozsdásodik az idő,
Nyirkos már a levegő.

Vándormadarak
Már messzire költöztek.
Károg a határ.
Seregélyek bandáznak,
Érett termést dézsmálnak.

Sietős az est,
Kihűlt a langy hangulat.
Ciriptelenség.
Közeleg az altató,
Lehullt lomb a takaró.

Mint egy szalmakalapot lengetem
Fejem felett mattos lelkem...
Emlékekkel keveredtem.

Aj de régen volt, lobogott szívemen,
Felettem, s körülöttem
Mint zászló a szélben...
Filmszalagom jócskán lepergettem.
És a sok-sok fenkölt érzelem...?
Csak a nyél maradt kezemben.
Már nem markolom görcsösen,
Nincs bennem félelem,
De néhány sebnek hege
Sajog tenyeremen.

Nagyon mélyen még dobban
Sok-sok fénylő pillanat
Mint a naplemente, lánggal lobban;
És bár hallgatag szerényen,
Csicsás álmok nélkül beérem.
Csak az a fontos- vagy nekem.
Lelkemben könnyedén jársz-kelsz,
Mint selymesen érintő fuvallat...
Szívemben mindig otthonra lelsz.

Halkan lengetem lelkemet
Fejem felett,
Mint akit észre vett
Távolról valaki, és...emlékezett.
Az idő mindent tova pergetett...

Tűnő boldogság oly' messzi foszlányai jutottak eszébe,
Nem emlékezett, pedig majd’ beleszakadt az erőlködésbe…
Sunyin próbált régi időből, valami másra emlékezni,
Mivel átkötheti emlékeit, köd-függönyt kikerülheti…

Szemében az aggodalom köde és remény fénye csillogott!
Valamerre el kellett hajolni, de válaszolni nem tudott.
Énje letagadta, ki ő, betegsége tréfát űzött vele,
Nincs meg semmi, eltűnt, mintha nem lett volna előző élete.

Vecsés, 2015. február 28. – Kustra Ferenc József

Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József