Idő 
Értékelés 
Értékelés Szöszmötölget a
Csend, az erdő sűrűjén…
Avar, zajt elnyom.
*
Csend! Ütközet a
Hóesés. Hajnali fagy.
Jégség most arat.
*
Tűztől a jégig
Átéltem, poklot, mennyet.
Boldog megnyugvás?
*
Hegyi patakban,
Picike vízesés zúg.
Csend, uralkodó.
*
Madárijesztő,
Csendben letette lantot.
Ijesztőn kóró.
*
Csend sikítása
Szaggatja az éjszakát.
Dörgés, villámlás.
*
Csendnek a tava
A sírkertet idézi.
Szív, csendben ordít.
Vecsés, 2016. július 7. – Kustra Ferenc – a csend-filozófia senrjú –ban és oximoronban.
Csend, az erdő sűrűjén…
Avar, zajt elnyom.
*
Csend! Ütközet a
Hóesés. Hajnali fagy.
Jégség most arat.
*
Tűztől a jégig
Átéltem, poklot, mennyet.
Boldog megnyugvás?
*
Hegyi patakban,
Picike vízesés zúg.
Csend, uralkodó.
*
Madárijesztő,
Csendben letette lantot.
Ijesztőn kóró.
*
Csend sikítása
Szaggatja az éjszakát.
Dörgés, villámlás.
*
Csendnek a tava
A sírkertet idézi.
Szív, csendben ordít.
Vecsés, 2016. július 7. – Kustra Ferenc – a csend-filozófia senrjú –ban és oximoronban.
A II. Világháborúban
Az alkony rozsdás tűzében táborozott az ezred,
Jimborean kapitány elnyúlt, érezte, elernyed...
Letaglózó álmában mindjárt nyöszörögni kezdett,
Lehet, hogy belül a lelkiismerete leledzett?
Elkezdett esni az eső, Dadari baka sátor-lapozta,
Mire Jimborean felébredt, de csak úgy maradt, gond kínozta…
Kemény harcokat vívott magával, majd' óránként és naponta!
A távolban, dörgő az ágyúszó,
Végtelen égen, bongó, visszhangzó…
Csak kong, mint temetési harangszó!
A szekerek mögül ének felszállt,
Majd elnyújtott, síró szavakra vált…
Vonít, ki megbolondult, meg nem állt.
Magányosan álló fán, a madarak csivitelték,
Ha volna békés madáretető, úgy azt ellepnék…
A segélyhely lovai a takarmányt hersegtették.
A bakák, tisztek nélkül maradtak ott kint a századnál,
Mert azok mind elestek Musenitánál, a rohamnál…
Maradék pár embert tizedesek vezetik... vonalnál.
Egy megőrült százados, hosszasan nézte a messzeséget,
És gyalázta a láthatatlan tömeget; -A szentségüket…
Lecsillapították, kapott mahorka lével telt üveget.
A tiszt, ő maga csak ott állt, vezényelt, tobzódott benn' a mocsokba,
Őrületébe, már mindenbe… bakancsával jól bele gázolna…
Halál a porontyokra, az öregekre, a fölös asszonyokra…
Őrülettől eszébe jut, az oka, ország nehéz sorsának,
A nép rabságban és döglik meg éhen, él csak a rossz sorsának…
Ezt füzekébe olvasta… ólom, gyűlölet, nyomott sorsának.
A népek, még majd maguk ellen fordítják a botokat,
Vezetők meg, vágóhídra hajtják a napszámosokat.
Mondta egy munkás… ki létrára kötve tűrte kínokat.
Negyvenben még ölte büntetlen, a fegyvertelen embereket,
Ma már aknavető leselkedik, ismeri a félelmeket…
Pedig mindig úgy szerette volna megmenteni a lelkeket.
Az őrmester mellen ragadta Boculeit, látszott, elfutna,
-Nem! –Kiáltotta, kapaszkodott a szekérbe… megint rohamra?
Százados úr! Azt hiszem, nincs helyén az esze, küldjük már haza.
Vecsés, 2015. november 23. – Kustra Ferenc József- Eusebiu Camilar: ’FERGETEG’ c. műve ihletésével. {Szikra kiadás 1949}
Az alkony rozsdás tűzében táborozott az ezred,
Jimborean kapitány elnyúlt, érezte, elernyed...
Letaglózó álmában mindjárt nyöszörögni kezdett,
Lehet, hogy belül a lelkiismerete leledzett?
Elkezdett esni az eső, Dadari baka sátor-lapozta,
Mire Jimborean felébredt, de csak úgy maradt, gond kínozta…
Kemény harcokat vívott magával, majd' óránként és naponta!
A távolban, dörgő az ágyúszó,
Végtelen égen, bongó, visszhangzó…
Csak kong, mint temetési harangszó!
A szekerek mögül ének felszállt,
Majd elnyújtott, síró szavakra vált…
Vonít, ki megbolondult, meg nem állt.
Magányosan álló fán, a madarak csivitelték,
Ha volna békés madáretető, úgy azt ellepnék…
A segélyhely lovai a takarmányt hersegtették.
A bakák, tisztek nélkül maradtak ott kint a századnál,
Mert azok mind elestek Musenitánál, a rohamnál…
Maradék pár embert tizedesek vezetik... vonalnál.
Egy megőrült százados, hosszasan nézte a messzeséget,
És gyalázta a láthatatlan tömeget; -A szentségüket…
Lecsillapították, kapott mahorka lével telt üveget.
A tiszt, ő maga csak ott állt, vezényelt, tobzódott benn' a mocsokba,
Őrületébe, már mindenbe… bakancsával jól bele gázolna…
Halál a porontyokra, az öregekre, a fölös asszonyokra…
Őrülettől eszébe jut, az oka, ország nehéz sorsának,
A nép rabságban és döglik meg éhen, él csak a rossz sorsának…
Ezt füzekébe olvasta… ólom, gyűlölet, nyomott sorsának.
A népek, még majd maguk ellen fordítják a botokat,
Vezetők meg, vágóhídra hajtják a napszámosokat.
Mondta egy munkás… ki létrára kötve tűrte kínokat.
Negyvenben még ölte büntetlen, a fegyvertelen embereket,
Ma már aknavető leselkedik, ismeri a félelmeket…
Pedig mindig úgy szerette volna megmenteni a lelkeket.
Az őrmester mellen ragadta Boculeit, látszott, elfutna,
-Nem! –Kiáltotta, kapaszkodott a szekérbe… megint rohamra?
Százados úr! Azt hiszem, nincs helyén az esze, küldjük már haza.
Vecsés, 2015. november 23. – Kustra Ferenc József- Eusebiu Camilar: ’FERGETEG’ c. műve ihletésével. {Szikra kiadás 1949}
Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Pár csepp boldogság-
Csészéd gondos munkát rejt.
Édes üdülést.
A fáradt perc elnyúló,
Nehéz pilla felgyúló.
Tempós nap után,
Izzadt műszak kifacsart.
A mosoly takart.
Illat-felhős merengés,
Kiérdemelt pihenés!
Gőzölgő nedű
Ringat, mint lágy hegedű...
Lélekbe folyik.
Ízekben a pillanat,
Élénkítő varázslat.
Tea vagy kávé,
Ez régi rituálé.
Hangulat-hozó.
Mindig jó az alkalom,
Szétárad a nyugalom.
Rabul ejtő lé,
Milliók örömcseppje.
Szellemvidító.
Mindennapi lételegy,
Van akinek többször egy.
Csészéd gondos munkát rejt.
Édes üdülést.
A fáradt perc elnyúló,
Nehéz pilla felgyúló.
Tempós nap után,
Izzadt műszak kifacsart.
A mosoly takart.
Illat-felhős merengés,
Kiérdemelt pihenés!
Gőzölgő nedű
Ringat, mint lágy hegedű...
Lélekbe folyik.
Ízekben a pillanat,
Élénkítő varázslat.
Tea vagy kávé,
Ez régi rituálé.
Hangulat-hozó.
Mindig jó az alkalom,
Szétárad a nyugalom.
Rabul ejtő lé,
Milliók örömcseppje.
Szellemvidító.
Mindennapi lételegy,
Van akinek többször egy.
A béke reszket,
Vak hatalom-vágy kínt szór...
Lőporos ige!
Torz eszme hódít,
Bűz-virág csüng életfán,
Elit vállán bűn!
Karakterikus...
Eme karaktelenség.
Sajátos jellem!
Rab-lánc súlya nő
Elnyomástól...szenvedő.
Ki-menekül-ő?!
Észt oszt sok bohóc,
Víg bábuk tapsa robban...
Féktelen hatás!
Kocka elvetve,
Vész lepellel befedve...
Ez biz nem játék!
Dunatőkés, 2024. május 25.- íródott: senrjú csokorban.
Vak hatalom-vágy kínt szór...
Lőporos ige!
Torz eszme hódít,
Bűz-virág csüng életfán,
Elit vállán bűn!
Karakterikus...
Eme karaktelenség.
Sajátos jellem!
Rab-lánc súlya nő
Elnyomástól...szenvedő.
Ki-menekül-ő?!
Észt oszt sok bohóc,
Víg bábuk tapsa robban...
Féktelen hatás!
Kocka elvetve,
Vész lepellel befedve...
Ez biz nem játék!
Dunatőkés, 2024. május 25.- íródott: senrjú csokorban.
