Hétköznapi pszichológia…

Hogyan is lehetne bolond a bölcsből?
Amikor így szabadult a bölcsőből…

De bíz’ minden lehet, az élet ilyen cifra!
Tanúsítja ezt... analfabéta kismiska!
Mert az élet nem a normális létnek kedvez,
Mondják, Isten végez, ember hiába tervez…

Meg az is mondják, okos ember nem terem úgy, mint a gomba,
De, okosokat is be lehet slihtolni kényszerzubbonyba!
Mondják, hogy az okos enged, szamár szenved!
Ha mindig enged, ő lesz, ki folyvást szenved!

Bolond vagy bölcs a másik, de osztogatja a tanácsokat,
Nem is gondolkodik, mondja a megfogadhatatlanokat,
Mert az ő agya így működik és elsüti... talányokat!

Boldogok biz' a lelki szegények,
Mert tán' az ő örökös terhének,
Nincsen menekvése, mint egérnek.

Végül is az élettel mindenki küzd,
Saját baján, magát át, keresztülküzd!
De nem biztos, hogy nagyon nagy élmény, jó az okosnak,
Ha beveszik csapatba, ütő nélküli dobosnak…

Okosnak megvannak maga korlátai,
Ő tudja, hogy az élet finomságai,
Az élet nagy, éles kanyarulatai.

Okosnak, mondják, nem kell mindenáron győzni,
Neki dolga inkább a másikat meggyőzni!
De közben bolondnak… lehetősége győzni?

De az okos, milyen okból áldozza fel magát?
Neki soha nem köszönik meg a fáradtságát…
Ő tudja… élet megváltoztathatatlanságát.

Vecsés, 2015. augusztus 22. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Ahol tengettem az életem…

(3 soros-zárttükrös)
Nekem soha nem volt benne víz
Nem érezhettem, hogy mily’ víz íz!
Nekem soha nem volt benne víz.

(leoninus)
Parti nagyobb sziklákról, kisebb-apróbbak leestek, ami nem volt máshol.
Ezeket kellett nekem kerülgetnem, óvakodni, hogy lában ne sértsem.
Igy aztán soha nem tapasztaltam, egy sodrást sem, volt nagyon bíz’ elegem…
Az én köveimet sem hullám, se vízsik nem mosta, mentem a kanyarba…

Életemet sem algák, sem halak nem gátolták, bírók igy ezt nem számolták.
Víznek a sodrása nem lökött le lábamról, néha feküdtem álmosságtól…
Sok helyen a part magas volt és oly’ meredek, életrészek lehetetlenek.
Kis sziklák, soha nem miért koptak, létembe kőkeményen fogva tartottak.

Kerestem és szépséges tavirózsákat, de ó! Ha találtam volna morzsákat…
Bizony még nekem kellett félni, ha ár utolérne, ülök-e még karosszékbe?
A kietlenség, szárazság, a halmentesség, kisért az élet, mint közellenség…

Vecsés, 2024 július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus vers-formában.

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Nyelvünk
Nyelvünk – ez ősnyelv! –
éltető reménység,
várfalunk, pajzsunk,
tápláló vérünk,
édes örökségünk,
megtartó gyökerünk…
Oly ősi az, hogy érte
vissza kell botorkálni
az örök Isten zsámolyáig!
Mert az ős-sziklák is
ezt visszhangozzák
a Kárpát-haza földjén
mindig, és mindenütt,
s szerte a félvilágban.
Apáink elporladt sírja fölött
e nyelven szállt magasba
a temetési zsoltár.
Anyáink imáját magyarul
hordja süvítve a fejfákba
kapaszkodó szél.
És Neked is lelkedbe van vésve
- ha magyar vagy! –
örök időkre, mint jelek a kőbe.
Mert nyelvünk a végtelen kozmikus ERŐ!
Szavaink elől még a Sátán is menekül!
Ha magyarul formálja ajkad
lelked őserejével
a drága szavakat,
s vésed utódaid szívébe,
nemzet-megtartó
Nyelvünk TE magad is vagy!

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.