Ebbe a fizikai létbe,
Küldött minden egyéniségnek,
Ott kell megállnia a helyét,
Ahová Urunk rendelte életét.

Ki felellős Istennel szemben,
Felelős a környezetével,
Ajándékba kapott élettel,
Felelős természettel szemben.

Parancsolatoknak sora,
Isten által úgy van megírva,
Ahogy a lélek öntudata,
Elkezd megvilágosodnia.

Senki sem tehet a világba,
Úgy, ne volna visszahatása,
Cselekedjék jót, avagy rosszat,
Visszaszáll rá érzésvilága.

Azért adja Isten a törvényt,
Hogy léleknek üdvére váljék,
Mutatja, hogyan cselekedjék,
Avagy, hogyan ne cselekedjék.

? Ne lopj! ? Így szól a parancsolat,
Szándékos és passzív formája,
Ne vegye el ember a másét,
Ne károsítsa meg lelkét.

Azzal is lop, ha rágalmazza,
Bizalmát, hitelét megrontja,
Az ígéret is hiányt okoz,
S a hazugság, csalódást hoz.

A lopás mozgató rugója,
Önzés minden felhalmozója,
Kapzsiság lesz mértékadója.
Itt por és hamu káprázatja.

Az örökélet őshazája,
Fényben fürdő Atya áldása,
Igazság, tisztaság pompája,
Így vár minket Isten országa.

? Tiszteld atyádat és anyádat! ?
A Legfontosabb parancsolat,
Mit Isten törvényben elrendelt,
Emberek közötti viszonyban.

Földi létben az első kihez,
Mint ember hozzákapcsolódik,
Életét adó párhoz születik,
Szülőkhöz lélekben kötődik.

Tisztelni kell az életet,
A forrást, amelyből ő is lett,
Istennek a rendelkezését,
Hogy épp ott kezdje el életét.

Ki vétkezik a szülei ellen,
Az vétkezik az élet ellen,
Ki vétkezik az élet ellen,
Nem lehet hosszú életű sem.

Nagy értékű a földi élet,
Felemel, javulásra késztet,
Mit Isten ajándékul adott,
A lélek fejlődésre kapott.

Az Úr országában nincs helye,
Tisztátalanságnak vagy bűnnek,
Eme földi létben a lelkek,
Emelkedésre kényszerülnek.

Így elérik a harmóniát,
A békesség, szeretet vágyát,
Betartva Úr parancsolatát,
Elnyerik majd Isten országát.

Lehet, hogy valamit kellett volna tennem...
Nem tudom már, csak hogy semmit nem tettem.
Nem tudom hibáztatni magamat, se téged...
Minden esemény úgy kívánta: ez itt érjen véget!

Most már csak egy kósza pillanat, amit érzek...
Kicsit félek, hogy elfelejtelek majd végleg.
Elbúcsúztam már ezerszer, magamban.
Hiányzol! Nincs értelme annak, hogy tagadjam!

Egybefolytak a nappalok, és az éjjelek,
Mindig hulla fáradtan ébredek!
Nem is hasonlítok magamra, azt hiszem...
És egy kicsit el is vesztettem a hitem!

Belefáradtam abba, hogy mindig én tegyek...
Köszönöm, hogy itt voltál, de viszlát! Én megyek.
Minden miattam történt. Én hibáztam, nem te.
Ezen már bocs. De senki sem veszekedne!

Mindenki mindig minden elől csak menekül...
Ha megdicsérnek, te akkor érzed magad remekül!
Amikor magad maradsz, az álca azért lekerül...
Ha nem jössz velem, akkor én megyek egyedül!

Nem tudom melyik a legfontosabb emberi érzelem,
Nekem talán a szeretet, neked meg talán a 'kényelem'!
Emiatt is van bennem ennyi sok félelem,
Benned meg azért lehet ilyen kevés értelem!

Tudom, igazat kell írnom a \'könyvembe\',
Mert nem akarok belefulladni a könnyekbe!
Változott minden, és te nem írhatsz helyettem,
Nem mondhatom hátra dőlve : mindent megtettem!

Harcolok tovább, mert harcolni akarok...
Ez tett, és tesz mindig azzá, aki vagyok!
Egyetlen dolog van, amit jól megtanultam,
Hogy bármi is jöhet... Soha fel ne adjam

Gyönyörű melleidre
vágyom

s megölelni téged
egy forró nyáréjszakán
vagy őszbe hajló meleg
délutánon

érezni tested illatát
bőröd mámorító ízét
s a csókjaidat
telhetetlen
számon

érezni téged !
jöjj hát !
fuss hát ! fuss hozzám !
mielőbb ! vesd le ruhádat

karolj át
és szorosan ölelj
szoríts
forró tenyeredbe
kifulladásig

Ó, én már nagyon várom
hogy
gyönyörű buja testedet
csókjaimmal
bejárjam

Csupa paráznaság
lennénk mi ketten
s te megsemmisülnél
és én is
lüktető szerelmi
gyönyörünkben

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk