Öregségemről… ez most vízióm?

Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?

A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.

Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?

Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?

Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.

Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.

Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.

Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.

Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?

Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?

Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…

Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’

Láttátok felnőni a világot.
Miképp szór az ember mérges átkot.
Tettekkel, szennyes szóval dúlja szét,
amit megteremtett a mindenség.

Láttátok felnőni a világot.
Ti, akik csak néhányan ott álltok.
Megmaradt magja emberiségnek.
Lehetőség új teremtésének.

Hát neveljetek fel új világot.
Teremtsétek meg isteni álmot.
Rajtatok múlik, mi lesz a vége.
Boldog jövőt hozhattok el végre.

Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.

Lélektemető

November

Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,
Az elmúlás csendes sírhalmán.
Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,
Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.

Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,
Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.
A csillagok békés, arany fényén,
Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.

A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,
A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.
Az öreg vándor ott élt a vadonban,
Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.

Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,
Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.
Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.
Új nap virrad az élők ébredő szemében.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.

Adjon az Isten
Kalácsot, kenyeret
Szegényeknek egyszer végre
Karácsonyidőben.

Vagy legalább édes álmot
Sok csóró cigányra.
Éhség, bánat ne gyötörje,
A karácsonyt gyertyafénnyel ünnepelje.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.