Idő 
Értékelés 
Értékelés Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Hétköznapi pszichológia…
Ismeretlen árnyak téli estén rohannak felém,
S mikor ideérnek legott le is borulnak mellém…
Ismeretlen árnyak téli estén rohannak felém.
Mind úgy csinált, (Mintha), hogy ők szeretettel jöttek
De a testbeszédjük mutatta, mindjárt ellöknek…
Mind úgy csinált, (Mintha), hogy ők szeretettel jöttek.
Újabb árnyak jönnek, mint halál hírnökei,
Hallom suttogásukat, most… most adjál neki…
Újabb árnyak jönnek, mint halál hírnökei.
Halál árnyai mintha magukkal rántanának,
És ezen mozdulattal fájdalmas meghágnának…
Halál árnyai mintha magukkal rántanának.
Nem csodálkozom, hogy a haláltól fél a nép,
Halál utánra senkinek nem maradt fénykép…
Nem csodálkozom, hogy a haláltól fél a nép,
Hitelen meghallottam a pityegést, de olyan hosszasan.
Kapálóztam, hogy leljem órát, nyomjam aztat hosszasabban…
Hitelen meghallottam a pityegést, de olyan hosszasan…
Fel is ébredtem,
Érdekes álmom: vége!
Reggeli nap süt…
Vecsés, 2005. október 25 – Kustra Ferenc József
Ismeretlen árnyak téli estén rohannak felém,
S mikor ideérnek legott le is borulnak mellém…
Ismeretlen árnyak téli estén rohannak felém.
Mind úgy csinált, (Mintha), hogy ők szeretettel jöttek
De a testbeszédjük mutatta, mindjárt ellöknek…
Mind úgy csinált, (Mintha), hogy ők szeretettel jöttek.
Újabb árnyak jönnek, mint halál hírnökei,
Hallom suttogásukat, most… most adjál neki…
Újabb árnyak jönnek, mint halál hírnökei.
Halál árnyai mintha magukkal rántanának,
És ezen mozdulattal fájdalmas meghágnának…
Halál árnyai mintha magukkal rántanának.
Nem csodálkozom, hogy a haláltól fél a nép,
Halál utánra senkinek nem maradt fénykép…
Nem csodálkozom, hogy a haláltól fél a nép,
Hitelen meghallottam a pityegést, de olyan hosszasan.
Kapálóztam, hogy leljem órát, nyomjam aztat hosszasabban…
Hitelen meghallottam a pityegést, de olyan hosszasan…
Fel is ébredtem,
Érdekes álmom: vége!
Reggeli nap süt…
Vecsés, 2005. október 25 – Kustra Ferenc József
Ködös, párás hajnalon, várom virradatot,
Éjszaka, álmomban… már nem, nyilatkozatot.
De útmutatást várok a jövőre nézve,
Hogy ne nézzek bele… a jövőbe, félve.
Véres alkonyon, tudom jó nagy szél várható,
Aztán ha szellő fújna csak… az is ámító.
Nem hiszek már az ilyen csacska, kis mesékben,
Életem másként alakult, nem mint… mesékben.
Járom a göröngyös, sáros, lejtős utamat,
Én hiába hívom álmaimban, Uramat.
Megyek, rugdosom a göröngyöt, fáj a lábom,
Nekem miért adtál ennyi göröngyöt… fájlom.
Keskeny úton sarat kikerülni nem lehet,
Sok kérdésemre, bizony van nem szűrt felelet.
Utam, mint folyó, megvan, de kimosott, elfolyt,
Ez egy valós tudat, felismertem, már nem fojt.
Véremet mostam, kövek között elmosta víz,
Folyó elmossa azt, miben ember igen hisz.
Sokszor rosszul, rosszul döntöttem, biz’ ez lehet,
Folyó elfolyt, visszacsinálni, mit sem lehet.
Vecsés, 2006. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Éjszaka, álmomban… már nem, nyilatkozatot.
De útmutatást várok a jövőre nézve,
Hogy ne nézzek bele… a jövőbe, félve.
Véres alkonyon, tudom jó nagy szél várható,
Aztán ha szellő fújna csak… az is ámító.
Nem hiszek már az ilyen csacska, kis mesékben,
Életem másként alakult, nem mint… mesékben.
Járom a göröngyös, sáros, lejtős utamat,
Én hiába hívom álmaimban, Uramat.
Megyek, rugdosom a göröngyöt, fáj a lábom,
Nekem miért adtál ennyi göröngyöt… fájlom.
Keskeny úton sarat kikerülni nem lehet,
Sok kérdésemre, bizony van nem szűrt felelet.
Utam, mint folyó, megvan, de kimosott, elfolyt,
Ez egy valós tudat, felismertem, már nem fojt.
Véremet mostam, kövek között elmosta víz,
Folyó elmossa azt, miben ember igen hisz.
Sokszor rosszul, rosszul döntöttem, biz’ ez lehet,
Folyó elfolyt, visszacsinálni, mit sem lehet.
Vecsés, 2006. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
{Septolet}
Lélek,
Érzelem,
Nem félek,
Nem félem…
Lelkem kitárom,
Nézek körül ködben, nem bánom…
Vágyom…
*
{apeva csokor}
Ó,
Álmom
Számlálom,
Mert köd vakít,
Mint egy véres tőr.
**
{Keresztrím}
Az emberi lélek épp' olyan, hogy nem árt neki,
Ha néhanapján, de kissé meghunyászkodik.
Olyankor jó, ha keresi a fényt távol, messzi…
Mert bebetonozódott, ködben nem látszódik.
*
Vak!
Immár
A szempár
Halott sirály.
Csak száll, tovaszáll.
**
{Kínai versforma; "Shiliuziling" Szótagszám=1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa- (x=szabad)}
Nem
Lelkemben az énem…
Sorsom üt!
Jobb lesz? Nem félem…
*
Hát
Minek
Féljek én?
Hisz itt a fény,
Mely csillagösvény.
Vecsés, 2019. április 3. – Paks, 2022. június 23.- Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. A versszakokat én írtam, az apevákat: szerző-, és poétatársam; Bauman Beatrix Bianka.
Lélek,
Érzelem,
Nem félek,
Nem félem…
Lelkem kitárom,
Nézek körül ködben, nem bánom…
Vágyom…
*
{apeva csokor}
Ó,
Álmom
Számlálom,
Mert köd vakít,
Mint egy véres tőr.
**
{Keresztrím}
Az emberi lélek épp' olyan, hogy nem árt neki,
Ha néhanapján, de kissé meghunyászkodik.
Olyankor jó, ha keresi a fényt távol, messzi…
Mert bebetonozódott, ködben nem látszódik.
*
Vak!
Immár
A szempár
Halott sirály.
Csak száll, tovaszáll.
**
{Kínai versforma; "Shiliuziling" Szótagszám=1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa- (x=szabad)}
Nem
Lelkemben az énem…
Sorsom üt!
Jobb lesz? Nem félem…
*
Hát
Minek
Féljek én?
Hisz itt a fény,
Mely csillagösvény.
Vecsés, 2019. április 3. – Paks, 2022. június 23.- Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. A versszakokat én írtam, az apevákat: szerző-, és poétatársam; Bauman Beatrix Bianka.
Az öregség kerítése…
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
