Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Pendül a lágy hang
Rezonál a fa,
Feszített húron
Zümmög egy ima.
Zenélő szólam
Ritmusa érik,
Gitáros szeme
Mosollyal fénylik.

Lüktet a sétány
És pezsdül a terc,
Festi a kedvet
Pár pianó-perc.
Dallama színes
Fülekbe mászó,
Lélekbe csorog
Szívekkel játszó.

Mennyei szikra
Pattog a korzón,
Misztikus ének
Elbűvöl olcsón.
Pár fitying koppan
Kopott kalapban,
Gitáros arca
Kicsit zavarban.

Zsongó a vastaps,
Napsugár idő.
Szép muzsikája
Álmokat szövő.
Reményre buzdít,
Emberi jóra;
Hallgass szívedre,
Isteni szóra.

Békés az utca
A szürke kövön,
Röppen a galamb,
És száll az öröm.
Pihetoll libben
A fejek felett,
Angyal szárnyáról
E dalba esett...

Hangulatos délután
Báját hinti az utcán.

Kutató-meditáció filozófiai távlatokban…

(10 szavas trió)
Nem várt esemény, csak megjelenik,
Körülmények, a gyors megoldást követelik.

Ha nyomás alá kerültem,
Akkor baj, ha megoldást nem lelem.

Elmém sokszor fényben barangol,
Mire észreveszem, a vaksötétben egyedül csatangol.
*

(HIAQ duó)
A gondolataim
Sokszor kuszák, ez művészet?
Nem, ez pokol-hatás.

Túlvilágon minek
Bármilyen okos gondolat!
Ez, biztos művészet!
*

(bokorrímes)
Engemet a mennyországban nem is tartanak nyilván!
Lent… ilyenekre, rám lent sincs szükség, fölöttébb nyilván...
Énem mondja, ott majd jó lesz, főnökök leszünk
Aztán ha majd éhezünk, csillagnál melegszünk.
*

(HIAQ)
Új amnéziám van.
Mindennap erősíti ént!
Mindennap ad újat…
*

(3 soros-zárttükrös)
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
Az énem, bent lakik a lelkemben, nem igen jő elő…
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
*

(Kínai: csi-csüe- 7.-7.-7.-7. Rímképlet: aaxa)
Mért oly’ furcsák az álmok?
Ketten, énemmel járok.
Mindenfelé csavargunk…
Énemmel humni vágyok.
*

(bokorrímes)
Magamat keresem, de valószínűleg nem valószínű,
Hogy az én énem nem én vagyok, ő meg bizony nagy kétszínű.
*

(3 soros-zárttükrös)
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen,
Lehet, hogy azért dolgozik az örökké küzdelem…
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen.

Vecsés, 2015. december 4. - Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írtásként.

Embernek bűne
Féktelen pusztítása...
Nincs hasonlatos.

Embernek szennye
Kakukktojás világban...
Jellem-kirakat.

Ember élete
Röpke idő számlája...
Költséges váltó.

Embernek léte
Küzdelem a javakért...
Útvesztő álmok.

Embernek gőgje;
Istent lealacsonyít...
Sátán szolgája!

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.