Idő 
Értékelés 
Értékelés Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.
Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden ugyanúgy szenvedünk,
amikor csalóka álmok
tönkreteszik az életünk.
Nem vagyunk egyformák. S mégis.
Minden egyformán örülünk,
amikor sötét árnyékból,
végre a fénybe léphetünk.
Amikor fáradt karunkban
nincs erő, nem kell semmi más,
csak csönd, mely nyugalmat áraszt,
s erőt ad ahhoz, hogy meglásd.
Minden mi rossz, amely kínoz,
csupán egy próba! Semmi más!
Hogy érezd, mennyire fájhat,
mikor senki sem vár reád.
Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden egyformán örülünk,
amikor süvítő szélből
végre melegre érhetünk.
Egyformán szeretnénk hinni,
hogy egyszer újra jobb lehet,
hogy újra ránk süt a nap még,
s messze tűnnek a fellegek.
Nem vagyunk egyformák, s néha
annyira más az életünk,
de épp úgy aggódunk, félünk
mikor messze van gyermekünk.
Nem vagyunk egyformák. S mégis:
amíg csak világ a világ,
szívünkben övék lesz mindig
minden egyes kis dobbanás.
minden ugyanúgy szenvedünk,
amikor csalóka álmok
tönkreteszik az életünk.
Nem vagyunk egyformák. S mégis.
Minden egyformán örülünk,
amikor sötét árnyékból,
végre a fénybe léphetünk.
Amikor fáradt karunkban
nincs erő, nem kell semmi más,
csak csönd, mely nyugalmat áraszt,
s erőt ad ahhoz, hogy meglásd.
Minden mi rossz, amely kínoz,
csupán egy próba! Semmi más!
Hogy érezd, mennyire fájhat,
mikor senki sem vár reád.
Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden egyformán örülünk,
amikor süvítő szélből
végre melegre érhetünk.
Egyformán szeretnénk hinni,
hogy egyszer újra jobb lehet,
hogy újra ránk süt a nap még,
s messze tűnnek a fellegek.
Nem vagyunk egyformák, s néha
annyira más az életünk,
de épp úgy aggódunk, félünk
mikor messze van gyermekünk.
Nem vagyunk egyformák. S mégis:
amíg csak világ a világ,
szívünkben övék lesz mindig
minden egyes kis dobbanás.
Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.
Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.
Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.
És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.
Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.
Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!
Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.
Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.
Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.
Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.
És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.
Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.
Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!
Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.
Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!
Sötét képet festett az est,
nem használva színeket.
Ecsetjén csak holdfény csillan,
varázsolva fényeket.
Sejtelmek bújnak el mélyen,
est mázolta vászonon.
Megtudjuk hogy mik ők, hogyha
átkúsznak az álmokon.
nem használva színeket.
Ecsetjén csak holdfény csillan,
varázsolva fényeket.
Sejtelmek bújnak el mélyen,
est mázolta vászonon.
Megtudjuk hogy mik ők, hogyha
átkúsznak az álmokon.
Már olyan nagyon metsző a hajnali hideg,
Még nincs itt, a vacogó fák ágain, remeg…
Várja az elmúlást két őszi levél…
Még nem, de már majdnem… csontig döf a tél.
Farkasordító hidegben egy közlámpa
Szétfagy… darabokban és kihuny a lángja,
Felrobbant hangosan, és mintegy szellemként,
Törötten semmi lesz, eltűnik álomként.
Hajnalban a sűrű köd, mintha sóhajtozna,
Olyan sűrű, és mintha engem mosolyogna…
Nappal még süvítő szél is fehér...
Erősen fúj, az egekig felér.
A nyári álmok már megfagytak a fák alatt,
A horgászok is pihennek, nem fognak halat.
Hajamba, juj, bele- belekap a szél
Incselkedve, nyári melegről regél…
Fák, bokrok ágai már teljesen kopárak,
Köztük a nap érzi magát birtokosának,
Ami csak önámítás, mert már integet a tél,
És ha ideér, akkor nagy jégről, fagyról mesél.
Ha itt lesz a Tél tábornok és majd irányít
Akkor lesz, hadd-el hadd, borzalom, nem csak ámít,
Hanem megmutatja, hol az erő.
Napnak mondja, hogy mehetsz, kimenő!
A tábornok még nem tudja, hogy mi ellene
Partizánok vagyunk, igen harcolunk vele
Nem akarjuk uralmát, kitörjük vasfogát…
Mi csalunk és jól, nagyon megrakjuk a kályhát.
Ott álmodozunk, hogy mikor lesz az új
Élet… jobb legyen, bíró telet lefúj.
Most kicsit azért élvezzük a hideget,
De bennünk van, várjuk mégis a meleget.
Vecsés, 2011. december 22. – Kustra Ferenc József
Még nincs itt, a vacogó fák ágain, remeg…
Várja az elmúlást két őszi levél…
Még nem, de már majdnem… csontig döf a tél.
Farkasordító hidegben egy közlámpa
Szétfagy… darabokban és kihuny a lángja,
Felrobbant hangosan, és mintegy szellemként,
Törötten semmi lesz, eltűnik álomként.
Hajnalban a sűrű köd, mintha sóhajtozna,
Olyan sűrű, és mintha engem mosolyogna…
Nappal még süvítő szél is fehér...
Erősen fúj, az egekig felér.
A nyári álmok már megfagytak a fák alatt,
A horgászok is pihennek, nem fognak halat.
Hajamba, juj, bele- belekap a szél
Incselkedve, nyári melegről regél…
Fák, bokrok ágai már teljesen kopárak,
Köztük a nap érzi magát birtokosának,
Ami csak önámítás, mert már integet a tél,
És ha ideér, akkor nagy jégről, fagyról mesél.
Ha itt lesz a Tél tábornok és majd irányít
Akkor lesz, hadd-el hadd, borzalom, nem csak ámít,
Hanem megmutatja, hol az erő.
Napnak mondja, hogy mehetsz, kimenő!
A tábornok még nem tudja, hogy mi ellene
Partizánok vagyunk, igen harcolunk vele
Nem akarjuk uralmát, kitörjük vasfogát…
Mi csalunk és jól, nagyon megrakjuk a kályhát.
Ott álmodozunk, hogy mikor lesz az új
Élet… jobb legyen, bíró telet lefúj.
Most kicsit azért élvezzük a hideget,
De bennünk van, várjuk mégis a meleget.
Vecsés, 2011. december 22. – Kustra Ferenc József
