Hogy győz a jobb , a jobbik ?
Volt igazság és jobb is
Van annak vagy több száz éve
Már eladták az országot élve
Ha kinyitod a szádat félve
Munkád kenyered nem lesz
Kormányunk róla eleget tesz
Nincs ki Magyarért feláll
SEGÍTSÉG! Magyarország kiállt
Vagy lesz majd egy mégis?
Ki mer és áll az élre?
És elsöpri az elnyomót? Félre!

Hazáért kik tettek régen
Emlékét nekik őrzi béke
Élünk belőlük mint emlék
Állj fel! Mire vársz még?
Emlékezni Petőfi és Kossuthra
Attól még maradunk csonka
Emlékezni szép és nemes
De ne feledd most van jelen
Létünk már sajnos régen
Nincs mi zengje Földön égen
Nem csak nagy ország
De volt Magyarország

Mi csak ülünk és tűrünk
Hol van mikor a határt
Tenger, három fogta körül
Magyar már semminek sem örül
Zászlónk és benne a címer
Hazánknak nagyságát jelképezte
Erejét, hazafiság, szeretet képezte
Kivágni ősi címert
Zászlónkból ki merte?
Ki ezt tette nem magyar a lelke
Csonka lett mint a Haza
Nem lengeti szívnek dala

Hogy tekintesz büszkén a múltra?
Ha tűröd semmit nem tanulva
Ne hagyd, hogy e név feledésbe merüljön
Véred add érte bármibe is kerüljön
Büszkén vallni, hogy mered?
Ha ereidben nem Magyar vér pezseg!
Zászlónkon befoltozzuk a lyukat
Nagy Magyarországhoz utat így mutat
Ne sírj a múlton nem kell zokognod
Volt miből legyen okolnod
Add és ne sajnáltasd magad
Emléket majd mit hagysz
Büszke lesz a magyar apraja és nagyja
Kér a MAGYAR NÉV sírva, könyörögve
Húzd ki magad ne görnyedj örökre

Ha felnőnek a gyerekek búcsút intenek.



Mikor második gyermeke is elment, már nem sírt napokon át,
csak állt a küszöbön s nézte az üres szobát,
fájó gombóc égette torkát.

Valami elszakadt és helyén egy seb fakadt,
ki egykoron belőle sarjadt, most máshol marad,
anyai szivére vasmarok tapadt.

Mindíg is tudta, hogy így lesz, de odázta volna míg lehet,
minden anya sorsa ez, mást nem is tehet,
ha szive nem, az idő majd oldja e percet.

Szálltam az ismeretlenben
kerestelek,kerestem arcod ívét
leány alakod ifjú báját,hangod finom
rezdülését,de te már nem voltál sehol.
Találtam egy csokor szegfűt,
fehéret,sárgát egyszerű papírban
becsomagolva.
Láttam a régen hordott ruháidat
kicsit megnyugodtam és megsimogattam őket .
Itt vagy ismét ,láttam a fényképed
ismeretlen nőkkel voltál együtt-kiabáltam
Hívtalak,de elmondták hagyjalak mert te már mással
élsz ismét boldog vagy és szerelmesnek látnak.
Megtudtam hogy gyermeket vársz, és már vasalod
a kis jövevény ingeit,pontosan egymásra
hajtva a ruhák részeit,foltos volt némelyik
rejtegetted is előlem.
Majd megtaláltam az irataidat,kis fecniket,
semmit sem értettem.
s ahogyan haladtam a nemlét hálójában
verekednem kellett,hogy élhessek,
ekkor már nem számított veszítek e.
Amikor már azt gondoltam sosem látlak
érezlek többé,gyengéden befűzted vékony ujjaid
az enyéim közé,illettek egymáshoz mint
amikor igazán szerettél.
Látod? Mit tehetnék?Itt vagy velem, s bennem.
Betöltöd életem
minden apró pillanatát.
Velem vagy nappal,s velem vagy éjjel
amikor egymagam fekszem és álmodom.

Este van, ideje lefeküdni,
Nyugalmas álomban elmerülni.
Felnyitom felnyílós ágyamat,
Veszem ki a kelléktárgyakat.

Kispárna, takaró előrepül,
A hálósipkám is megkerül.
Fülemben ott a két füldugó,
Lecsuknám - nem enged az ágyrugó.

Próbálom, mozgatom, nem akarja.
Mérgesen rugok az ágyamba.
Nyúlok a rugóhoz, hogy piszkáljam,
Rögtön odacsípte három ujjam.

Ugyanekkor, ezzel egyetembe,
Az ágyam rázuhant a fejemre.
Hiába füldugóm tompítása,
Ordításom az agyvelőm rázza.

Mit léphetnek a szomszédok most?
Rendőrt hívnak vagy állatorvost?
Fejemen ágy, ujjamon rugó.
Nem vagy épp erre doktor Bubó?

Mindenem kiszállt mindenemből.
Hogy szabaduljak helyzetemből?
A végsőt bedobva egyenesedek,
Kihúzom ujjaim és fejemet.

Helyére dörren a kanapé,
Elismerésem a magamé.
Végre vízszintesbe kerülök,
Lidérc lázálomba merülök.

Végtelen mezőben komor embertömeg.
Asszonyok, férfiak, fiatal és öreg.
Hatalmas áradat szótlan szempártenger.
Jobb sorsra érdemes több milliárd ember.
Eljöttek, itt vannak. Az okát ki tudja.
Válaszként; nehezül a csend ólomsúlya.
Középen csupasz kör, karéjba azt állják.
Ahogy a nézők az előadást várják.
Alázattal teli szent visszafogottság.
Itt valami készül- szinte bizonyosság.

Hatalmas dörrenés törte meg a csendet.
A porond izzani, púposodni kezdett.
Rövid hatásszünet, majd alakot öltött:
A kör közepében megjelent az ördög.
Újabb dörej hallik, gyomorba markoló.
Az égbolt kigyullad, alján egy tűzgolyó.
Aláereszkedik, szelídül, földet ér.
A fényliftajtóból előlép a tündér.
Pillantáscseréjük néma vérszerződés.
Ugyanazért jöttek: A földet megmentsék.
A legördögibb ördög, s a legtündérebb tündér
Nekilátott helyrehozni sok évszázad bűnét.
Minden helyrekerül, nekik ez apróság.
Varázs ellen nem ellenszer a gyarlóság.
Epilógvillanás, s eltűnt a jelenés.
A bús embertenger egy néma döbbenés.
Nyugalmas békesség szállta meg a földet.
Életkedv töltött meg több milliárd lelket.
E perctől számítva már törvényerejű:
Az ember-fogalom csak csupa nagybetű.

Éppen erre járó titkos idegen.
Te, ki áthajózol évezredeken.
Láttál-e már ilyet útjaid során?
Épült már göröngyből buja kánaán?
Ugye jösz még erre, érdekel jövőnk?
Mi lesz ha már nem lesz bűvös jótevőnk?
Megéri vajon az épp hozzánk szabott
Bolygóhajékunk a jövő századot?