Szél fuvolája
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.

Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.

Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.

Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.

Átalakul a természet,
Rezes lángja felrebben.
Pihenés ez nem enyészet,
Erőt gyűjtöget csendben.

Elköszönő tarka díszlet
Levelekkel integet,
A vidékre dér pírt csíptet,
S begyűjti a kincseket.

Kéményeknek füstje fázik,
Köd szuszog hűs hajnalon.
Fény helyett most árnyék játszik
Minden álmos ablakon.

Bár a világ búsnak látszik,
Földnek mélyén élet él.
Új tavaszra készülődik,
Csak előtte jön a tél.

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.