Látod, már ezt is unom
nélküled.
Páholyt veszek neked
az életemben. Ülj bele mellém.
Kék szemem hasadékain
nézz ki te is az arénára:
Folyik a vérengzés,
búg a szelek torka.
Ezer levelet habzsol az ősz,
ezer virág hal meg,
ezer éneklő vértanú. Hallod őket?
S amott azúrkék trónusán
látod a Császárt?
Szája körül kemény mosoly,
ujját leszegi:
Nincs kegyelem!

1927

Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz,
s te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél, szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szivemhez ó mesék tündére járul
körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte libben,
s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyőd.

[1799 körül]

Új Kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.

Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok, henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.

Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számít úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.

Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.

Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábít,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.

Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendőbbet,
Soha, sohase látott.

Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova, szomorú földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.

Ezt az egyetlen Kisértetét
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.

Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme.
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.

Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús magyar föld
Új Kisértetét várva várja
S itt piroslik előttem.

Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá.

Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.