Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon...
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt...
Nincsen többé Lilla.

Poshadt emberi törmelék irritálja elgyötört talpamat,

Roncsolja a már megnyűtt bőröm, ami csontomon maradt.

Tüdőmet vadul nyesi a csípős levegő, csonkolja a testemet,

Saját lényem, sötét fényem, ami önmagamba eltemet.



Koplal a lelkem, az üres holnap asztalánál várja csak eledel,

Dézsmálja a semmit, miközben testem egy üregbe süllyed el.

Üt a dühödt tegnap, ami a szenny csatornájából kel útra,

Műanyag lovon érkezik a bosszúja és büntet újra és újra!



Hazudok, ha hitem van, és akkor is, ha nincsen másom,

Tagadok, ha vallatnak, de közben mások sírját ásom.

Ítélek, ha hibát látok, pedig én magam vagyok a Tévedés,

A természet folyamában a rozsdaszemű ébredés.



Vak vagyok és veszélyes, elmémet nem látja el ismeret,

Úr vagyok, kit szolgál a világ és szolgálnak az istenek.

Rém vagyok, kitől riadva rettennek meg a néma rabok,

De a múltam kölcsönből építettem, arra kamatot kapok?



Törmelékbe zuhanok végül, elnyel az emberi hulladék,

Gyalogutam áporodott pusztulásába könnyedén behullanék.

Mint puha párnák közé, úgy esem a semmibe, ahol van a helyem,

Bevontat a vég oda, ahol majd álomba hajthatom a fejem?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép!-az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten!-hol vagyok?

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal