Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Lakából kitette szárnyát,
el is foglalták a házát.
Kakukk koma volt a bűnös,
ez a madár nagyon trükkös.

Nem épít magának házat,
nincs benne semmi alázat.
Ismeri őt az egész erdő,
házán sosem lógott csengő.

Mikor galamb ezt megtudta,
rákiáltott a kakukkra.
Kérem szépen nem szép dolog!
Örömömben nem táncolok.

Na menjen innen szaporán,
barátokat is hoztam ám.
Velem van az egész erdő,
újra lesz a házon csengő.

Megszeppent a csalfa kakukk,
el is menekült madarunk.
Ha nincsen neked már semmid,
jó ha vannak barátaid.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és elhunyt.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Fűz borzolja fel üstökét
lepillantva a tópartra.
Felfedi madár rejtekét,
bizton nem így akarta.

Nád kaszálja a levegőt
szabjává érett levéllel.
Átugorva múló időt,
nem törődve késő ősszel.

Biccentek egyet a napnak,
szemnek lomb ad panorámát.
Itt bús gondolatok hagynak.
Köszön nékem egy üde virág.

Hát megnyugodott a lelkem,
itt elhagyta a gyötrő kín.
Természet. Örök szerelem.
Dús szépségével rám kacsint.

Kép:Saját

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,
miközben az idő egy befejezhetetlen témának
végtelen változatait folyamatosan szővi.
A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,
és az élet bonyolult álmainak részese lesz.

Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.
Az élet soha nem volt könnyű, sőt
ifjú korom legfénylőbb idejében is
csalán nőtt a mályva között, és vércseppek
hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.
A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,
és emiatt annál drágábbak.
Ezeket gondosan kell megőriznem.

Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,
mert már gyermekkoromban láttam,
hogy milyen nagyra becsült a szabadság
amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon
és jobb években láttam tiszta
fehér hóval borított hegycsúcsokat,
és a lehülő szerelem parázslása után
az igaz szeretetet úgy tapasztaltam
mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,
melynek mélysége és szélessége
a lelkemet éppen úgy bővítette.

Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.
Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.
Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,
de az összes zivatar és hurrikán után
visszanyertem az erőmet, és szívem
kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.

Most már csak egy imám maradt,
hogy mikor szívem arra a finoman beállított
mérlegre kerül a halottak birodalmában:
legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom
melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek
a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.