I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon...
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt...
Nincsen többé Lilla.

Vágyódás!!

Vágy egy édes érzés mi hatalmába kerít...
Ha vágysz valakire/valamire teljesen legyengít...
Addig nem nyugszol míg el nem éred célodat...
Mindent megteszel csak teljesítsék vágyadat...

Vágy mi benned él kínoz szüntelen...
De van mikor helyzet kilátástalan reménytelen...
Olyankor szíved majd meg hasad...
Kegyetlenül rosszul érzed magad

Hisz szenved lelked untalan...
Érzed ilyenkor minden bizonytalan...
Elfog a kétség a kínzó félelem...
Vajon miért nem sikerül semmi énnekem?...

Jár eszed peregnek fejedben a gondolatok...
Mit rontottam el élettől mért kudarcot kapok?...
Nem vágyom ékszerre pompára palotára...
Csak szeretetre figyelemre boldogságra...

Nem vagyok nagyra vágyó nem akarok sokat...
Mért nem teljesítik hát szerény vágyaimat??...
Fáj sajgó szíved nem érted már az életet?...
Más mindent megkap én mért nem?várod a feleletet...

De sajnos hiába vársz,nem jön rá felelet...
El kell fogadni kérdésedre választ magadban leled...
Szenvedés életed nem teljesülnek vágyaid?...
Gondolkozz el ezzel nem csak te vagy így...

Vágy kevés én tudom,sokat kell tenned érte...
Nincs jó tündér sajna csak a mesékbe...
Az élet valóság,nem álom és nem mese...
Az élet kemény nem hullik öledbe semmi se...

Ha mindent megtettél mégsem teljesülnek Álmaid...
Vigasztaljon a tudat nem csak te érzed így...
Tanácsom:Küzdj ne add fel a reményt...
Én is küzdök s befejezem e vágyakkal teli regényt!!:-)...
Saját versem!!

Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.

Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.

Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .

Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .

Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .

Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .

Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .

Egy hattyú szállt a tó fölött -
Nyakán hold fénye rezgett,
Két szárnya habtól gyöngyözött,
S halkan dalolni kezdett.

Alatta megzajdúlt a tó -
A csillogó habokban
Arcod fehéren, mint a hó,
Merült fel szép halottam.

Fénykör támadt a zöld habon
Hol, édes, felmerültél,
Szárnyak lebegtek válladon,
Kitártad - felrepültél.

Mögöttem felzúgott a kert -
A tó halkan morajlott -
A hattyú búsan énekelt,
Fejed fejére hajlott.

Felém tártad ki két karod,
Kezdett peregni könnyed -
Aztán - a vízbe hulltatok,
S körűl nagy, néma csönd lett . . .

Te alszol. Nem bánt durva pribék,
Fejed, kebled körül hópihék,
S lepkék, tarka virágok álma
Mintha mind-mind melletted szállna.

Te alszol. Túl vagy minden harcon,
Tán koldus vagy az utcasarkon,
Tán király vagy, s köszönt az úr is:
Mindegy hiszen csak álmodsz úgyis.

Tán alszol. Én őrízem álmod
Míg te másutt jársz, én rád várok,
Hogy ébredh! De jaj, fogsz ébredni még?
. . . Fejed, kebled körül hópihék . . .