Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka

Szegény, megfáradt véneim
a kapuk előtt, ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekereire várva
megőszülve, megdicsőülve
vagy a szükség görbebotjain megalázva
nem hordja már az erjedő
must szagát a szél
s a kakasok sem kiabálnak
a kertek alatt a szerelemről
csak folyton, folyvást az emlékek
az emlékek sebzett madarai
hullanak odafentről s verdesnek
lábatok előtt, a kaputok előtt
s mire van reménye a percnek?
s mit ér a távoli ígéret földje
a Kánaán ? hiába lettek útjai kikövezve ?
s hol van az álom ?
hol van az álom ami fölitta a szíveteket
karotokból az erőt, csontotokból a foszfort ?
ki biztatott, ki tántorított és ki ellen
ki védett meg titeket ?
ki feszítette velőtökben az idegeket ?!
ki tudja már ?
sejtelmes, messzi tárogatókon
játssza szólóját a magány
a csillagok fénytelen éjszakáin
s ki tudja mekkora az út még odáig ?
eljön, ami elkerülhetetlen
táncoló fekete asszonyok
táncoló fekete kocsisok
táncoló fekete lovak elhozzák egyszer !
S mégse a kín ! Mégse a kín szivárogjon
ereitekbe ! Mégse veszítsétek a hitetek !
Gyökerükkel, mint fák a földbe
mint a hegyen kövek a kövekbe !
Fogódzunk megáldva s megverve
tetteitekkel fájdalmas
s félelmes örökötökbe !
Megváltani egyszer titeket !
Önmagunk által is tiértetek !
Ámen

Az esőcsepp épp zuhanni
készült
de megdermedt az ereszen
és furcsán
fényét vesztve
összekapta magát
borzas koronáikat
megrázták a fák,
a szőlő ledobta levelét
s a rozsdaszínű venyigék
közt itt-ott felsikoltott
egy-egy elmaradt oportó szem
megdőlt a krizantém
az őszi rózsa
s mire reggel lett
a kertben rikkancs szelek jártak
karonfogva és hirdették
hogy megjött a tél

1.-20
Preambulum

Drágám
Felettem nagy a Te Hatalmad
széttárt karjaidból lüktet felém
bárhol is járj
ha látlak száz vad csődör
dübörög fel bennem
hogy úgy imádjon
hogy a gyönyörűségtől felkiálts!

2.-20
Fehér ruhádban szeretnélek

Drágám !
Fehér ruhádban szeretnélek !
Fehér ruhádból kibontanálak
hogy elhomályosulnának a fények
s szanaszét hullanának a selymek
a háttérben a zöldellő hegyek
csodálnának, innák a látványt
gyönyörű-szép asszonytestedet
a forróságban a kínai nagy fal is
ledőlne, itt pedig
megolvadnának a kövek !
Én várnám, hogy elkapj !
hogy ujjaidba zárj !
míg száz vad csődör dübörögne
bennem hogy imádjon !
hogy a gyönyörűségtől felkiálts !

3. -20
A tenger és a végtelen

A tenger, a hajók , a kék ég
és a végtelen
a válladra a kalap finom
árnyékot vetít ,
karodon a nap fénye csillan
s forró lázam támad ahogy feszülnek
felém imádni való melleid
bimbójuk kemény, átüt a vásznon
lázas tekintetem őket vetkőzteti
hogy cirógatnám őket !
hogy falnám őket ! ájulásig !
egy álombéli regényes tájon
fuldokolva addig, amíg
várnám hogy elkapj !
hogy ujjaidba zárj !
míg száz vad csődör dübörög
bennem , hogy imádjon !
hogy a gyönyörűségtől felkiálts !

Füstös félhomályban ülök,
cigarettám parazsáig ér az ég
s bomlik róla sejtelmes fátyol ,
Nélküled mit érek én ?
arcomra kiül magányom és
gubbaszt, mint szótlan öregek
a kapuk előtt, ilyenkor
alkonyattájt , s nem mond az
semmit, hogy ' hiányzol '
A néma sem tudja hogyan kiáltson !
Nélküled ülök a füstös félhomályban
és a csöndet vigyázom magam felett
Odakint suhog az áprilisi szél,
ecetfák virága verdes
és semmit , semmit sem érek nélküled !
és kering velem egy furcsa rémület !
s félek !
Te nem vagy itt!
s ki tudja meddig élek ?!