A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.

Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Boldogságban menetelt a szekerem.
Szivárványos ég alatt ma könnyezem,
nem találom már a párom sehol sem.

Eltemettem, a sírodon zokogok,
elfeledni lényed soha nem fogom.
Árva szívem most lett igazán szomorú,
a sírodon friss még a koszorú.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Megöl engemet a végtelen szeretet.
Marcangolja szívem, lelkem a bánat,
meg kell halnom erőtlenül utánad.

Üres lett már az életem nélküled,
nincs helyem a világon nélküled.
Ki látott már ily szomorú szerelmet,
átok veri a lelkemet, kegyetlen.

Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.

Fájdalmas hideg ül a kertemre,
fáim között sír, zokog a tél szele.
Éjfél van... bejön a hideg az ablakon,
sóhajom száll bús hajnalokon.

Szomorú asszonyom mellettem
vacog, fázik az éjben.
Vajas zsemléről álmodik szegény,
bús szívébe ágyazza e titkolt reményt.

Megpihenek hűs-forrás kebleden,
a végtelen hidegben csak reménykedem.
Hóhérként zörgeti ajtóm a szél is,
láncra vert szegénységben elgyengül a lét is.

Földhöz veri lelkeinket ez a nyomor,
és én - szegény balga - álmaim őrzöm a Poet-en.
Így kezdődött,
és itt érhet véget rút életem is.

Asszonyom csókjára
pirkadni kezd a hajnal.
Átkel a Tarnán a fagyos hóvihar,
sötét felhők nyomasztanak.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.