Tüzek égnek sápadt pusztán
rőt fényük imbolyog,
kunyhó mellett öreg juhász
hold fénye ráragyog.

Eltekint a messzi tájra
ráncok véste arccal,
merre csak lát ősi puszta
zöld terített asztal.

Lába mellett ül a társa
a hű juhászkutya,
az egyetlen lény akiben
nem kell csalódnia.

Utolsónak kelő napnak
biccent oda némán,
csendben, nyugodtan pergett le
élete a pusztán.

Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt
megleltem a párom.

Megosztottuk mi egymással
a hitvesi nyoszolyát.
Megtaláltuk a szerelmet
átélve sok csodát.

Társam lettél szerelmesem,
nem csupán szerető.
Tőled, ami elválaszthat
nem más, csak temető.

Szedtem már életemben sok rózsát,
illatoztam bimbódzó virágát.
Bánat nélkül nincs öröm sohase,
megszúrt már alattomos tövise.

Szerelemnek társa lett a féltés,
megtalált engem is kísértés,
fogd hát óvatosan meg a rózsát,
szeretetre váltva hervadását.

Megremeg a lelkem, ha látlak
csak álmodhattam ilyen szépről.
Hová lettek az angyalszárnyak,
mikor alászálltál az égből?

Ha kell, neked adom mindenem,
bár nem sok az amit adhatok,
Nekem mi van csak az életem,
szerelmedért meg is halhatok.

Fogadd el hát az áldozatot,
vagy sírig tartó szerelmemet.
Kérlek ne érezz bűntudatot,
te döntöd el, hogy mi kell neked.

Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

Hiszem, lelkünk örökké összeforrott,
együtt viselünk örömöt és gondot.
Meglepetés volt nekem e varázslat,
szerelmed idézett hátamra szárnyat.