Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
Arra születtem. Tudom, és érzem,
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.
Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.
Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.
Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.
Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.
Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.
Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.
Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.
Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.
Téli napon
Nem szokatlan
Jégvirág nyílt
Az ablakban
Kristály szirma
Hogy csillogott
Mikor a nap
Rá ragyogott
De a fényben
Könnye csordult
Szép levele
Gyorsan torzult
Tünemény lett
Mint egy álom
Szétfolyott a párkányon.
Nem szokatlan
Jégvirág nyílt
Az ablakban
Kristály szirma
Hogy csillogott
Mikor a nap
Rá ragyogott
De a fényben
Könnye csordult
Szép levele
Gyorsan torzult
Tünemény lett
Mint egy álom
Szétfolyott a párkányon.
betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg

Értékelés 

