Idő 
Értékelés 
Értékelés Hős katonáink csak meneteltek
És Don kanyarban halálra leltek.
Ezerkilencszáznegyvenhárom-januárba
Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta.
Nem állt mellettük a magyar Hadisten,
Nem volt esély… semmi győzelemre itten.
Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek,
A hős katonák a parancsnak eleget tettek.
Kitartás (!) volt a parancs mindhalálig
Közben a hó betemette őket állig.
Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha,
Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha.
Borzalmak borzalmát állták ki,
Mindenki csak parancsra ment ki.
Irtották katonát és munkaszolgálatost,
Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most!
Az oroszok által lelőtt lovat ettek,
Latrinára, jeges hóba kúszva mentek…
Kínjukba havat ettek nagy-kanállal,
Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal.
Parancs vitte őket, el a családtól; csatába.
Tél tábornok meg átküldte őket a halálba.
Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek,
Fülsértő hangon, halálosan dörögtek.
Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek,
Aknatűzben bújtak bele… földbe emberek.
Győzött a tél és amerikai fegyver,
Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver.
Lánctalpakkal agyon taposták embereket,
Megalkották a Don-kanyari mészárszéket.
A végső enyészet átment az elmúlásba,
Sokakat csak elástak egy fagyott árokba.
Akik életben maradtak helytálltak,
Eleget tettek a magyar virtusnak.
Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával,
A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával.
Vecsés, 2011. január 19. – Kustra Ferenc József
És Don kanyarban halálra leltek.
Ezerkilencszáznegyvenhárom-januárba
Katonát, munkaszolgálatost halál kaszálta.
Nem állt mellettük a magyar Hadisten,
Nem volt esély… semmi győzelemre itten.
Nélkülöztek, éhesen elcsigázva küzdöttek,
A hős katonák a parancsnak eleget tettek.
Kitartás (!) volt a parancs mindhalálig
Közben a hó betemette őket állig.
Nem volt mit enniük, és nem volt meleg ruha,
Katona, munkaszolgálatos így sem volt puha.
Borzalmak borzalmát állták ki,
Mindenki csak parancsra ment ki.
Irtották katonát és munkaszolgálatost,
Akkor volt a módi; haza ezt kívánja most!
Az oroszok által lelőtt lovat ettek,
Latrinára, jeges hóba kúszva mentek…
Kínjukba havat ettek nagy-kanállal,
Dacoltak hideggel, gránáttal, halállal.
Parancs vitte őket, el a családtól; csatába.
Tél tábornok meg átküldte őket a halálba.
Az orosz téltől, fegyverektől odavesztek,
Fülsértő hangon, halálosan dörögtek.
Kínhalált szórtak, a katyusák, a lövegek,
Aknatűzben bújtak bele… földbe emberek.
Győzött a tél és amerikai fegyver,
Nekünk, nem volt ruhánk és kevés a fegyver.
Lánctalpakkal agyon taposták embereket,
Megalkották a Don-kanyari mészárszéket.
A végső enyészet átment az elmúlásba,
Sokakat csak elástak egy fagyott árokba.
Akik életben maradtak helytálltak,
Eleget tettek a magyar virtusnak.
Örökre emlékezzünk rájuk szeretettel, hálával,
A kezünkben egy gyertya meleg lángjával és imával.
Vecsés, 2011. január 19. – Kustra Ferenc József
Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
Az élet pofa nélküli fakutya,
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
A nap vége felé jöttem össze velük
Amint élénk arcokkal érkeztek
Pult mögül vagy íróasztal mögül szürke
Tizennyolcadik századi házakból.
Szokásosan egy fej biccentéssel mentem el mellettük
Vagy udvarias jelentéktelen szavakkal,
Vagy lézengtem velük egy kis ideig, udvarias
jelentéktelen szavakat váltva,
és mielőtt végeztem eszembe jutott
egy gúnyos mese vagy egy csekélység
melyet elmondtam egy társ kedvéért
A klub tűze körül,
Meggyőződve róla, hogy ők és én
Úgy éltünk kik tarka viseletben járnak.
Minden megváltozott, teljesen megváltozott:
Egy szörnyű szépség születik.
Ennek a nőnek* a napjai
Tudatlan jóakaratban teltek,
De éjszakái vitákban
a hangja élessé vált.
Mely hang édesebb mint az övé
Mint mikor még fiatalon és bájosan,
A nyúl vadászat felé lovagolt?
Egy másik ember** iskolát tartott
És szárnyas lovunknak nyergébe szállt;
És még egy másik, a segítője és barátja***
A hatalmába került;
Lehet, hogy a végén hírnevet szerzett magának,
Olyan érzékenynek tűnt a természete,
Olyan merész és édes a gondolata.
És arról a másik férfiről****, azt álmodtam
Hogy ő egy részeg, hencegő fajankó.
Legkeservesebb kárt okozott
azoknak, kik közel voltak a szívemhez,
Mégis számba veszem őt e dalban;
Ő is lemondott a szerepéről
Az alkalmi vígjátékban;
Ő is maga módján megváltozott,
Teljesen átalakult:
Egy szörnyű szépség születik.
Nyáron úgy mint télen úgy tűnik
A szívek egyetlen célja
Egy kőhöz van varázsolva
Amint az élő patakot zaklatja.
A ló mely az útról jőn,
A lovas, a madár mely felhőtöl
bukkanó felhőig reppen,
percről percre változnak;
egy felhő árnyéka a patakon
percről percre változik;
egy ló pata megcsúszik a peremen,
és egy ló a vízbe fröccsen;
a hosszú lábú vízityúkok a felszín alá bukkannak,
aztán a vízi kakasokat hívják;
percről percre élnek:
és mindennek közepette a kő.
Túl hosszú áldozat
Kővé változtatja a szívet.
Ó, mikor lesz már elég?
Ez a mennyek része, a mi részünk
Nevet névre mormolni,
Amint egy anya nevezi gyermekét
mikor végre elalszik
Olyan végtagokon, amelyek elvadultak.
Mi más, mint az éjszaka?
Nem, nem, nem éjszaka, hanem a halál;
Végül is fölösleges halál volt?
Mert Anglia megtarthatja a hitét
Mindazért, amit tettek és mondottak.
Ismerjük az álmukat; elég
Tudni, hogy álmodtak és meghaltak;
És mi történik ha a túlzott szeretet
Megzavarta őket, amíg meg nem haltak?
Kiírom egy versben -
MacDonagh és MacBride
És Connolly***** és Pearse
Most és idővel,
Bárhol ahol zöldet****** hordanak,
Megváltoznak, teljesen megváltoznak:
Egy szörnyű szépség születik.
Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Húsvét 1916
Fordította: Kovács Iván
Yeatsnek e verse Írországnak Húsvét 1916os fellázadásáról szól. Ő nem volt Írország önállósága ellen, de elítélt bármiféle erőszakosságot e célnak megvalósítása ellen. A fellázadás nem volt sikeres, és a főkolomposokat az angolok kivégezték. Ezek e versben személyesen vannak megemlítve. Lásd az alábbit:
* Markievicz grófnő, ki az Ír Köztársasági Hadsereget támogatta. Csak azért nem lett kivégezve mert nő.
**Patrick Pearse, főkolompos, kivégezték
***Thomas MacDonagh, főkolompos, kivégezték
****John MacBride, főkolompos, kivégezték
*****James Connolly, főkolompos, kivégezték
******a zöld szín Írország szabadságát jelképezi.
Amint élénk arcokkal érkeztek
Pult mögül vagy íróasztal mögül szürke
Tizennyolcadik századi házakból.
Szokásosan egy fej biccentéssel mentem el mellettük
Vagy udvarias jelentéktelen szavakkal,
Vagy lézengtem velük egy kis ideig, udvarias
jelentéktelen szavakat váltva,
és mielőtt végeztem eszembe jutott
egy gúnyos mese vagy egy csekélység
melyet elmondtam egy társ kedvéért
A klub tűze körül,
Meggyőződve róla, hogy ők és én
Úgy éltünk kik tarka viseletben járnak.
Minden megváltozott, teljesen megváltozott:
Egy szörnyű szépség születik.
Ennek a nőnek* a napjai
Tudatlan jóakaratban teltek,
De éjszakái vitákban
a hangja élessé vált.
Mely hang édesebb mint az övé
Mint mikor még fiatalon és bájosan,
A nyúl vadászat felé lovagolt?
Egy másik ember** iskolát tartott
És szárnyas lovunknak nyergébe szállt;
És még egy másik, a segítője és barátja***
A hatalmába került;
Lehet, hogy a végén hírnevet szerzett magának,
Olyan érzékenynek tűnt a természete,
Olyan merész és édes a gondolata.
És arról a másik férfiről****, azt álmodtam
Hogy ő egy részeg, hencegő fajankó.
Legkeservesebb kárt okozott
azoknak, kik közel voltak a szívemhez,
Mégis számba veszem őt e dalban;
Ő is lemondott a szerepéről
Az alkalmi vígjátékban;
Ő is maga módján megváltozott,
Teljesen átalakult:
Egy szörnyű szépség születik.
Nyáron úgy mint télen úgy tűnik
A szívek egyetlen célja
Egy kőhöz van varázsolva
Amint az élő patakot zaklatja.
A ló mely az útról jőn,
A lovas, a madár mely felhőtöl
bukkanó felhőig reppen,
percről percre változnak;
egy felhő árnyéka a patakon
percről percre változik;
egy ló pata megcsúszik a peremen,
és egy ló a vízbe fröccsen;
a hosszú lábú vízityúkok a felszín alá bukkannak,
aztán a vízi kakasokat hívják;
percről percre élnek:
és mindennek közepette a kő.
Túl hosszú áldozat
Kővé változtatja a szívet.
Ó, mikor lesz már elég?
Ez a mennyek része, a mi részünk
Nevet névre mormolni,
Amint egy anya nevezi gyermekét
mikor végre elalszik
Olyan végtagokon, amelyek elvadultak.
Mi más, mint az éjszaka?
Nem, nem, nem éjszaka, hanem a halál;
Végül is fölösleges halál volt?
Mert Anglia megtarthatja a hitét
Mindazért, amit tettek és mondottak.
Ismerjük az álmukat; elég
Tudni, hogy álmodtak és meghaltak;
És mi történik ha a túlzott szeretet
Megzavarta őket, amíg meg nem haltak?
Kiírom egy versben -
MacDonagh és MacBride
És Connolly***** és Pearse
Most és idővel,
Bárhol ahol zöldet****** hordanak,
Megváltoznak, teljesen megváltoznak:
Egy szörnyű szépség születik.
Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Húsvét 1916
Fordította: Kovács Iván
Yeatsnek e verse Írországnak Húsvét 1916os fellázadásáról szól. Ő nem volt Írország önállósága ellen, de elítélt bármiféle erőszakosságot e célnak megvalósítása ellen. A fellázadás nem volt sikeres, és a főkolomposokat az angolok kivégezték. Ezek e versben személyesen vannak megemlítve. Lásd az alábbit:
* Markievicz grófnő, ki az Ír Köztársasági Hadsereget támogatta. Csak azért nem lett kivégezve mert nő.
**Patrick Pearse, főkolompos, kivégezték
***Thomas MacDonagh, főkolompos, kivégezték
****John MacBride, főkolompos, kivégezték
*****James Connolly, főkolompos, kivégezték
******a zöld szín Írország szabadságát jelképezi.
Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.
Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.
Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.
Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.
Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?
Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.
Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.
Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.
Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…
Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.
Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.
Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.
Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.
Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?
Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.
Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.
Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.
Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.
Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…
Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József
