Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.

A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.

Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.

Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…

Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?

Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!

Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.

A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…

Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

Magányom, mit árnyék kísér!

Jeges hidegség tapizza lelkemet és tán’ gúzsbakötésként, az eszemet…
A szívem is érzi, hogy ez egy tendencia, hogy állhat ellent, emberfia?
Gyomromban érzem, az idegesség gyűlik, ez van, de ehhez fogam nem fűlik.

Esteledik és nézem, az alkony fénytelenné lesz, a bíborosodás meg szép lesz.
De magányomban nem tudom, mit tegyek, erős jeges tapizással, vajon mit kezdjek?
Ballagok hazafelé, bár nincs otthonom, idegesen kötözgetem gatyakorcom.

A fényszórót bekapcsolt autók rám vetik a fényt, én meg nem lelem az élet-eszményt.
Az esti sötétben a magány, mint egy árnyék kísér, tudtom nélkül, mint kisértet kísér.
Egyet tudok, ilyen trágya életből nincs kiút, mert ez csak egy trágya gyűjtő alagút.

Az utóbbi tíz évben volt sok, ki csak ámított és 38 poéta-társ, szó nélkül elhagyott.
A nálam tanulás javukat szolgálta, merthogy szolgálni a poéta feladata.
E papír nem bírja "írók" minősítését, majd megkapják az élet(!)… minősítését!

Vecsés, 2024. február 25. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás, leoninusban.