Nem az a szép, miért ma lángolsz,
De holnap elfelejted,
Mit fog valód s elejti gyorsan
Miként egy könnyű pelyhet.

Nem az a szép mi bút szívedben
Nem hágy ha elveszíted
És vissza azt sosem sóvárgod,
Mi egykor felhevített.

Ó szép csak az, mi látva többször
Még szebbé lesz, - a képe
Szívedbe nő s bár múlnak évek
Hevűlsz mindegyre érte.

Mert lélek él a szépbe rejtve
És vonz, ha szép a lelked -
Csak egyszer lásd: sóvárogsz utána,
Többé el nem felejted.

Ringatta gályám tenger árja.
A hullám édes dalba csengett.
Leszállt az Éj, szárnyát kitárta,
A vízre űlt és elmerengett.

Fölöttem hold és csillag égett,
Alant szenderegve járt az Álom,
Távol fehérlő partszegélyek
Villogtak át a holdsugáron.

De hirtelen borúl flöttem,
Vihar támad, hajóm sodorja,
Hullám dagad, tajtékba szökken -
Villám cikázik fellobogva.

Kmor felhők az égre futnak,
Sötétté lesz a hold korongja,
A csillagok a vízbe hullnak
S kiégnek benne sustorogva.

Kétes világnál, íme látom,
Parton gomolyg a népek árja.
Sikoly rohan sötét dagályon:
"Ki gyújt itt fényt a vak homáylba!?

Hallom a jajt, szívem kitépem,
A part felé magasba tartom,
S míg fényt lövell: én hófehéren,
Halottra válva elhanyatlom . . .

Az éjjel leple szürkén, gyorsan szállott
Madár nem dalolt sem lent, sem fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak szállt csak szállt csak szállt tova a csönd.

Egy perc. Az ajkam egy mosolyra húzom,
Felszáll a köd és elszáll a csend,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Százezer angyal te Deumot zeng.

De aztán az éj leple búsan leszáll,
Madár nem dalol sem lent, se fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak száll, csak száll, csak száll az őszi csönd.

Valami nagy csínytett után
Megvertem vidám kiskutyám.

Rámnézett mint síró gyerek,
De hűek ezek a szemek.

Szinte mondta: ne bánts többé
Veled leszek mindörökké.

Most már öreg. Sok év után
Mintha nem nézne már úgy rám.

Úgy néz, mint beteg emberek:
De hűek ezek a szemek.

Dermedt, óriás korongja a napnak,
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.

Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.

Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.