Most segíts! Holnap már késő!
Most add meg, ami jár nekem!
Ha most nem jössz holnap már késő!
Holnap már nem kell semmi sem!

Most akarj! Amíg szükségem van rád!
S úgy vágylak, mint a levegőt!
Mely kitágítva minden kis pólust
Sugároz éltető erőt.

Most szeress, amíg én szeretlek!
Holnap már hiába szeretsz!
Ma még forrongó tűzben égek,
De holnap már nem lesz szikra sem!

Felkelsz egy reggel, s nem indul jól a nap.
Később jó hírt kapsz, boldogan szaladsz haza.
Szép a napod a kedved 100%-os.
Aztán jön egy fordulat, s csak rosszra számíthatsz.
Elborít mindent a fekete felhő, sötét lesz és elered az eső.
Amit a homokba írtunk, elvitte a víz, amit az égre festettünk elfújta a szél.


Tombol még mindig a vihar, kinn hideg az idő.
Csak esik, esik és fúj a szél,elázott minden
mi kint volt a hidegben.


Eláll az eső, de még mindíg sötét van.
Jobb lett, de teljesen nem szünt meg.
Eltűntek a homokba írások, az égre festett álmok.

Édesanyám, te drága jó asszony!
ki féltő gonddal őrzöd minden léptemet,
úgy hiányzol hogy le sem tudom írni
fájó hiányodtól könnyem is pereg.

Édesanyám! Ma megköszönöm néked
hogy átvirrasztottál annyi éjszakát,
átszőve szíved minden melegével
s nem is mutattad: fáradt vagy talán.

Néked adnék most minden piros rózsát,
leszednék néked minden orgonát
hisz te vagy az egyetlen a földön
ki elnézte nékem minden kis hibám.

Ma néked szóljon a legszebbik nóta
hisz te vagy nékem a legdrágább talán,
köszönöm azt hogy felneveltél engem
s oly féltő gonddal vigyáztál reám!

Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Szeretsz e majd, ha nem süt rám a napfény
s sötét hajamba szürke köd vegyül?
Ha halványul arcom boldog csillogása,
s arcom pírja már sápadt fényben ül?

Szeretsz e majd, ha karom ölelését
kósza simításként érzed majd talán?
Ha gyöngébben ölel mint ahogyan régen
mikor még sziklaként érezted talán?

Szeretsz e majd, ha kezem reszkető lesz,
s remegő ujjakkal simítom hajad?
Hisz én még most is annyira szeretlek
mint mikor először láttam arcodat!

Mint mikor először csókoltam az ajkad
karjaid közt oltva kínzó szomjamat,
számomra most is te vagy az egyetlen!
Nélküled nincs más, csak hűvös alkonyat!