Hároméves, mikor testet ölt benne a félelem.
A pince, mert az sötét és nyirkos, mint apa keze,
mikor úgy ér hozzá éjjel.
Arca kavargó massza, szája mély üreg. Félni kell.
Kis karja tehetetlen kaszál a sűrű rettegésben,
anya sem segít, hasztalan sír, szavak nincsenek.

Gyűrött rongydarab az egyetlen vigasz.
Reggelre minden jó lesz.
Anya jön, mosolytalan, az ő szeme csak szomorú.
Tétován simít, hangjában részvét, ahogy szól.
Minden rendben kisfiam.

ÁBRAHÁM ÉS IZSÁK

/ BIBLIAI TÖRTÉNET /

Ahogy Isten megígérte,
Sára fiút szült egy évre.
Igazi nagy csoda volt ez,
Mert Ábrahám már száz éves.

Nagy boldogsággal nevelte,
Fiát, Izsáknak nevezte.
Mindenkinél jobban szerette,
Erős ifjú lett belőle.

Így szólt az Úr Ábrahámhoz,
Add vissza nekem Izsákot.
Indulj, Moria hegyhez hozd,
Nekem áldozd fel őt majd ott.

Megrendült nem várt kérésre,
Gondolta, mindennek vége.
Gyötrődött egész éjszaka,
Isten, miért kéri vissza.

Ő tudja egyedül okát,
Ábrahám nem tehetett mást.
Imádta mindkettőjüket,
Ám, választania kellett.

Elindultak hát a hegyre,
Tüzet, fát magukkal vittek.
Izsák, apját megkérdezte,
Élő áldozat, majd hol lesz.

Ábrahám, így elmesélte,
Hogy Isten őt mire kérte.
Egész úton imádkoztak,
Egymástól ők elbúcsúztak.

Az oltárt megépítették,
Izsákot már felfektette,
Ábrahám, kést elővette,
De az Úr ezt nem engedte.

Rákiáltott Ábrahámra,
Ne tedd! ? már látom hitedet.
Mert engedelmeskedtetek,
Hatalmas, nagycsalád lesztek.

Örömteli boldogságuk,
Az Úrban lett bizonyságuk.
Ott mindjárt egy kost találtak,
Ő lett élő áldozatuk.

ÁBRAHÁM ÉS IZSÁK

/ BIBLIAI TÖRTÉNET /

Ahogy Isten megígérte,
Sára fiút szült egy évre.
Igazi nagy csoda volt ez,
Mert Ábrahám már száz éves.

Nagy boldogsággal nevelte,
Fiát, Izsáknak nevezte.
Mindenkinél jobban szerette,
Erős ifjú lett belőle.

Így szólt az Úr Ábrahámhoz,
Add vissza nekem Izsákot.
Indulj, Moria hegyhez hozd,
Nekem áldozd fel őt majd ott.

Megrendült nem várt kérésre,
Gondolta, mindennek vége.
Gyötrődött egész éjszaka,
Isten, miért kéri vissza.

Ő tudja egyedül okát,
Ábrahám nem tehetett mást.
Imádta mindkettőjüket,
Ám, választania kellett.

Elindultak hát a hegyre,
Tüzet, fát magukkal vittek.
Izsák, apját megkérdezte,
Élő áldozat, majd hol lesz.

Ábrahám, így elmesélte,
Hogy Isten őt mire kérte.
Egész úton imádkoztak,
Egymástól ők elbúcsúztak.

Az oltárt megépítették,
Izsákot már felfektette,
Ábrahám, kést elővette,
De az Úr ezt nem engedte.

Rákiáltott Ábrahámra,
Ne tedd! ? már látom hitedet.
Mert engedelmeskedtetek,
Hatalmas, nagycsalád lesztek.

Örömteli boldogságuk,
Az Úrban lett bizonyságuk.
Ott mindjárt egy kost találtak,
Ő lett élő áldozatuk.

NOÉ

Ádám, Éva és Káin, Ábel,
Rég múlt, a földön sok év eltelt.
Az emberek gonoszak lettek,
Romlottak és Istentelenek.

Csak Noé és családja maradt,
Isten, hű szolgálata alatt.
De csúfolták és kinevették,
Az Úr igaz szeretetéért.

Az erőszak elharapódzott,
Isten ezért megharagudott,
Hogy a bűnös élet pusztuljon,
Földre özönvizet zúdított.

Ám, Noénak még időben szólt,
Góferfából, bárkát készítsen.
Élelemből eleget vigyen,
Állatfajokból egy pár legyen.

Megnyíltak az ég csatornái,
Mélységből földnek forrásai,
Élet felett víz uralkodott,
Bűnnek nyoma nem maradhatott.

Fél év múlva, új élet sarjadt,
Eltűnt a víz, föld kiszáradt.
Noé bárkája megfeneklett,
Ararát hegyén áldott kezdet.

Úrnak, Noé oltárt épített,
Isten neki, ígéretet tett;
Nem lesz több özönvíz a földön,
Szövetségre lépek veletek.

Szivárvány ívem lesz felhőkön,
Szövetségemet, így jelölöm,
Én közöttem és a föld között,
Látva, újszövetséget kötök.

Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!