Idő 
Értékelés 
Értékelés Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.
Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.
(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.
Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!
Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”
(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.
Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.
(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.
Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!
Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”
(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.
Hosszú év van mögöttem
még én is alig hittem.
Tudjátok ti milyen nagy vagyok?
Ki is növöm az iskola padot!
egész évben szorgosan tanultam,
hogy örüljön a tanítóm.
Büszke is rám biztos is,
nem leszek már én a kis diák,
hisz jövőre mi leszünk a nagyok.
Mert mindenki tudja kik a másodikosok!!!
még én is alig hittem.
Tudjátok ti milyen nagy vagyok?
Ki is növöm az iskola padot!
egész évben szorgosan tanultam,
hogy örüljön a tanítóm.
Büszke is rám biztos is,
nem leszek már én a kis diák,
hisz jövőre mi leszünk a nagyok.
Mert mindenki tudja kik a másodikosok!!!
Olyan furcsa, és forró a tested,
verejték gyöngyözik arcodon,
szemedben bágyadt csillagot látok,
beteg vagy, mégis titkolod.
Miért tagadod? Úgyis megérzem!
Olyan forró vagy, akár a tűz!
Arcodon vörös lázrózsák égnek,
mégis elmennél. Valami űz.
Valami furcsa, féktelen érzés,
amely teljesen elborít,
izzó parázzsal korbácsolva
háborgó tested, s egyre hív.
Magához láncol oly erősen,
mint az árvíz, mely elsodor,
hiába foglak erős kézzel,
tartanálak, de nem bírok
erős maradni, pedig érzem,
nem űz most más, csak a láz,
ne hidd, hogy égő szenvedély az
mely a testedet járja át.
Ne légy annyira nyughatatlan!
Feküdj le. Vetve az ágy.
én majd itt leszek, s mire felébredsz,
jobb lesz, és semmise fáj.
verejték gyöngyözik arcodon,
szemedben bágyadt csillagot látok,
beteg vagy, mégis titkolod.
Miért tagadod? Úgyis megérzem!
Olyan forró vagy, akár a tűz!
Arcodon vörös lázrózsák égnek,
mégis elmennél. Valami űz.
Valami furcsa, féktelen érzés,
amely teljesen elborít,
izzó parázzsal korbácsolva
háborgó tested, s egyre hív.
Magához láncol oly erősen,
mint az árvíz, mely elsodor,
hiába foglak erős kézzel,
tartanálak, de nem bírok
erős maradni, pedig érzem,
nem űz most más, csak a láz,
ne hidd, hogy égő szenvedély az
mely a testedet járja át.
Ne légy annyira nyughatatlan!
Feküdj le. Vetve az ágy.
én majd itt leszek, s mire felébredsz,
jobb lesz, és semmise fáj.
Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.
Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.
Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?
Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.
Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.
Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.
Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?
Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.
Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat
