Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!

Ez a nap nekem épp olyan most,
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.

Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.

Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.

Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.

Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!

Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.