Igen fáj sikertelenségem,
De tudom, rossz korban születtem.
Bízok, majd lesz valahogy.

Születhettem volna ez előtt,
Pont száz évvel… sokkal ez előtt.
Bízok, majd lesz valahogy.

Úri világ volt... és kellemes,
Magamfajta benne sikeres.
Bízok, majd lesz valahogy.

Ott számított ész, úri modor,
Ki lehetett ugrani sorból.
Bízok, majd lesz valahogy.

Ma társadalom csak széthullik,
Emberi érték végleg kopik.
Bízok, majd lesz valahogy.

Eldurvult, gépies lett élet,
Megszűnt minden, mi meghitt szeglet.
Bízok, majd lesz valahogy.

Mi tartja össze embereket?
Nem értékeli értékeket!
Bízok, majd lesz valahogy.

Életem igen sikertelen,
PLB, de folyvást rágódók életen.
Bízok, majd lesz valahogy.

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József

Az egyenes mezsgyéjén
Ott lappang a görbület
Lehetősége
Minden atom-pontban
Az abszolút
Irányvonal hajlatán.

Elmék közt
A gondolat-komunikáció
Érzelemtöltéssel
Arányosan finomul
A precizitás skáláján
A szeretet minőségétől
Függően.

Mikor Rád gondolok...
A Te jeled veszem
S így képzeletem
Valós időben
Lelked sugallatára
Alkotott képem.

És hiába kételkedem
Működésében.
Érzelemhullámaink
Attól még
Egy-síkon keveredve
Eljutnak
Szellemünk mélyére.

Akár a térképezett hormonok
Beleszólnak döntések
Végkimenetelébe.

A lényeg belül mélyen lakozik
Ahonnan a jelek
Útjukra erednek
Hogy töltésük párjával
Egyesüljenek.

S a Történetek beteljesedjenek.

Tudom
Ha rám gondolsz
Elküldöd nekem
Szívedből felszálló
Érzelem vegyületed.
Az alkotott kép
Aszociáció
Vetülete tükörként
Veri vissza fényét
Bennem.

A fagyban
Zizeg a zuzmara
Ahogy szállingózva
Aláhull az ágakról.
Sustorog a mező
A dermedő avar
A hólepel roppan
Ahogy lábam
A jégre toppan.
Kesztyűtlenūl
Körmöm alatt
Lángra lobban
Éget a fagyos szél
És az erdő
Most a télről mesél.

A fagyban
A nyártól
Messze maradtam
De a folyó
Még pancsolja a part
Szélén az avart
És a nádasban
Vadkacsa kelt zavart.

Réce rikkant
Szalad a víz tükrén
Elhagyott stég szélén
Jégcsapba fagyott a fény
Az idén
Már senki sem üldōgél
Ott .
A fagyos
Tél bekopogott.

Bekopogott bátran
Mégis alázattal
Ádvent első vasárnapjára
Tömött felhőkkel
Az ég bundájára
Hogy hulljon az áldás
Fehéredjen s tisztuljon
minden lélek és ház
Mikorra jön a messiás.

Holnapra talán
Már más lesz a határ
Tocsogó és foltos
Az erdő bozontos
Frizurája átalakul.
A szürkén ágaskodó pára
Felkúszik a fák koronájára
De bent az első gyertya
Lángja
Fehéren megtisztulva
Meleg-fényt áraszt
A várakozók házába.

Valahol - sok helyen
De leghamarabb
Forrón fortyogó fronton
Hideg pengék
Szótüskék
Dölyfösen
Döfnek inakba
És húsba
Megdermedt rettegést
Amíg kibuggyan
Kesernyés-sós nedve
Véredényekből a szemekbe
Könnyezve.

A Való sokszínű Igaza
Káosszá tornyosul
Az egyszerű lényeg képe
Nagyítón keresztül szemlélve
Torzult formát ölt
És áztatja a bánat
Az elhagyott romos hazákat
Ködös holnap küszöbén
Sikítva reszket
Az alázat
Ne-!-hagyjátok már
A Lázat
Elhatalmasodni !

Ne buzdítsátok
Az apátiás katonákat!
Ne buzdítsátok
A reményvesztett apákat!
Ne buzdítsátok
A síró anyákat!
Ne buzdítsátok
A remegő öreget!
Ne buzdítsátok
A sebzett beteget
És hagyjátok élni a gyerekeket!

Becsületbeli nyílt szó
Átlátszó pohárban
Szomjat oltandó.
Egyezségre törekedni
Dalt fakasztani
A legszebb hangszeren...
...Ha nincs kompromisszum
Értelmetlen.
És amíg ki-ki a magáét
Fújja szüntelen
Szimfónia nem lesz sohasem
Csak visítóan kínzó gyötrelem.
Süket publikumnak tán
Jó lehet a nóta
Ha csillog a díszlet
És a látszat nem csalóka.

Kinek az igaza tisztább hitű
Mikor a bonyodalom sokszínű?
.....
A közös nevező
A válasz
Ha nem ér célba
Sosem lesz Heuréka.
A tükörből
Csak az verődik vissza
Az Emberség
Milyen tiszta.

Ne Hagyjátok
Veszni az Emberkatonákat
Ne hagyjátok veszni
Az Emberpalántákat
Az Anyákat se a beteget
Ne hagyjátok veszni
Az apákat se az öreget !
Az árvákat elesetteket
Ki eteti majd meg?
Ne hagyjátok veszni
Az Egyszeri Életet!

És
Sajnos
Kár minden szóért
Felesleges tett
Mikor a szót
Süket nem hallja
A betűt vak nem látja.

Önelégült gőgös hatalom
Lesi hol s milyen az alkalom
A tereken a keretet
Profitéhség forgatja
A Kereket.

És.....
Hagyjátok veszni
Az Embereket !?

Fehér avar lesz a hópelyhekből szőtt terítő,
Én, majd, ha járok a puha hó selymen,
Lépésem zajtalan, puha, nesztelen.
Hópehelyből az avaron lesz fehér terítő.

Apró dombokat, torlaszokat épít szellő,
Hallgasd a végtelen, nem semmi üzenetét,
Milliónyi lélek várja, minden betűjét.
Fentről meg csak zúdul le a sötét hófelhő…

Kerti asztalunkon, hófehér a terítő,
Éjjel van, már fehér dunna borítja kertet,
A kemény hidegben látni a leheletet.
Fehér a föld, a rét, a csalitos, az erdő.

A tél jeges lehelete most a kertész,
Feltámad a szél, de ezt el nem fújja,
Házunk fala a hótorlaszt felfogja.
Nyáron erre gondolva, legott megáll ész.

Lassan úgy érzem, megállt a fehér idő,
Csillagok messze a felhők fölött ragyognak,
Lehet, erőlködnek, de minket nem láthatnak.
Talán, lesz még tavasz és jön a langy szellő…

Vecsés, 2013. január 13. – Kustra Ferenc József - Landi Krisztián „Havazás” c. verse ihletésével.