Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Fejét kérges kezére hajtva,
nézett fel a fénylő napra.

Ő volt társa és ellensége,
tőle függött a vetése.
Ragaszkodott ő földhöz, röghöz,
minden apró göröngyhöz.

Örökké arról mesélt nekem,
milyen lenne az életem,
ha nem lenne nekünk itt a föld,
amin eddig annyit gürcölt.

Az élet akkor nem ér semmit,
nem szedhetnénk akkor krumplit.
Mondta nekem az én nagyapám,
hittem is neki bizonyám.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Mikor végleg lehunyta szemét,
a földjén nyugtatta kezét.

A föld, a rög, mit úgy szeretett,
már semmi mást nem tehetett,
csak befogadta őt magába,
eggyé váltak a halálba.

Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.

Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.

Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.

Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.

Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.