A fákat színes-őszies vegyes szín belepi,
A hajnali alig meleg… levél szőnyeget teríti,
Köd-sürjes pára lebeg a színtelen rét felett,
Jó lenne itt, újra megint járnánk az avar felett!

Séta közben hallgatnánk, levelek múlás dalát,
A hűvösben a kantáta, alig szedi össze magát…
Lenagyobb hangot a fölre esett levelek adják,
S ha rálépünk, recsegés lesz… fáj, mondják.

Nemrég még meleg volt, ősz nem mutatott nyomot,
Most azonban lecsapott és ügyesen mit ki sem hagyott!
Felhős most idő, éjjel a hold, igy nem is tud körülnézni
De holnap már napnak szabad lesz, tájra melegcsét küldeni.

Vecsés, 2016. július 14.- Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Hmm… ez a világ úgy van berendezve, hogy minden múlandó,
Hmm… még talán az ott fénylő csillag is, mi egyelőre lobogó…
Hmm… ez a világ úgy van berendezve, hogy minden múlandó.

Minden veszendő ezen a hétköznapi tájon,
De hangoztatjuk egy nem… örökön fájón…
Minden veszendő ezen a hétköznapi tájon.

Mert, ha igaz lenne, hogy a szeretet örök, nem volna háború, az ellenségeskedés örök.
Mert, ha igaz lenne, hogy az ember fő oszlopa a boldogság, nem lenne örökös a harca.
Mert minden múlandó ezen a világon, közben meg az enyészet az úr a boldogságon.
Mert sokan állitják a szeretet az örök, végtelen pusztaságon, közben meg ott minden örök.
Mert most is háború van és romba dől a világa, mégis van ki hirdeti, ez a szeretet világa.
Mert azt is mondják, hogy új élet terem a pusztaságon, s aranymag nő elszárad virágon.

Minden mulandó ezen
A világon, szem is lezárul...
Szeretet fényben.

Ha végtelen setét lesz,
Pusztán boldogság, tovább ragyog…
Szeretet fényben.

Minden múlik világban,
De talán szeretet velem lesz…
Szeretet fényben.

Vecsés, 2023. április 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Madách Aladár: [1848 – 1908] azonos c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.

Az ánti’ világban még éltek, szokásból… öreg bölcsek,
Kik elmondták fiatalnak, miért rossz lenni ökörnek…
Oktatták a józan észt is és munkához hozzáállást,
Tanították a néha bizony kellő, vigyázban állást.

Én is éltem akkoriban, a csodára is vártam, tettem érte!
Igazságomat azonban kiugró, nagy szerencse nem kísérte…
Az óta is fejtegetem az életem szám-rejtvényét,
De rájöttem, egyszerűbb összeírni, létem sok génjét.

Az életben, minden területen a felkészültség kell, hogy domináljon,
Mert csak, annak van arra lehetősége, hogy nagy-precízen helyt is álljon!
Egy munkában elképzelhető, hogy van egy utolsó simítás,
Életben meg ilyen nincs, a siker egyik kulcsa; odaadás.

Vecsés, 2014. március 21. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként…

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...

Ha van Sorsom, hát az bizony nem szeret.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!

Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.

Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.

Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.

Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!

Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.