(Bokorrímes)
Ígérd meg nekem, majd akkor, ha már neked nem leszek,
Időben figyelsz, mert közeledik a Mindenszentek,
Síromra nem vásárolsz-emelsz jó nagy virághegyet.
Kérlek, gyertya sem kell sokkal több csak egy… ez eleget.

Kérlek, hogy elegánsan szolid legyen az emlékezés,
Az igy méltó lesz hozzám… ez legyen neked írott végzés.
Aztán meg elég, ha színes vadvirág nyílik síromon,
Majd takarja be hó, az legyen szűzi fehér, síromon.

Kérlek, könnyeket se ejts értem, mi lenne az értelme,
Ha meg haragszol a megbocsátásodnak sincs lényege...
Kérlek, addig mond el a szíved búját… ami őt bántja,
Még azelőtt, mielőtt síromon lobban gyertya lángja.

Ha van szerinted is ragyogásom, azt ne homályosíts el,
Dehogy is kell versenyezned a sokféle sír díszítőkkel.
Ezektől biz’ nekem nem lesz könnyebb… rajtam levő föld,
A sok virág csak elhervad… sorsa, legyen bár fű-zöld.
*
(HIQ)
Emlékezz
Örökre inkább…
Szíved győz!

Vecsés, 2024. szeptember 29. – Kustra Ferenc József- íródott: Tóth Enikő (Teni) poétatársam „Ígérd meg” c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

(HIQ szellem, csokorban)
Magyarnak
Lenni… születtem!
Honfiság.

Anyanyelv
Mit kaptam… legszebb.
Hazafi!

Magyar nyelv
Zengeti lelkem…
Hazámért.

Magyarság
Áldott állapot.
Haza fő!

Anyanyelv
Ismertető jel.
Jó helyzet!

Büszkeség
A magyar létem.
Honfiú.
*
(tíz szavas)
Ha beszélek, zengő a magyar hangzás…
Ez mienk, nincs más…

Magyar nyelven mesélek el viccet,
És még ehhez, csak írástöredéket!

Kisfiúként, mindenhol nagyon magyarul tanítottak,
Jól tették, épülésemre, sikeresek voltak.

Szívemben lelkesen gyakorolom a magyart,
Lelkemben lelkesen gyakorolom a magyart!

A világban sok élő író volt,
Véleményük, fölöttébb ismeretes volt.

Örömöm, hogy a Kárpát-medencében élhetek,
És hogy nektek nagyban művészkedhetek…
*
(Bokorrímes)
Tudatos, kell, igen nagy ügyességi
Anyanyelvemen szép verset írni.

Én azonban igyekszek, ehhez felnőni,
Magyarságom igy is igyekszik feltörni.

Értem én, hogy ez magyarság kifejeződése,
Igyekszem is sikerüljön a felfejlődése…
Vecsés, 2022. október 17. – Kustra Ferenc József- írtam: a ’HAZA’ jegyében.

Mintha földnek lelke lenne,
Úgy lebeg a köd felette.
Holdtalan az estnek leple,
Néhány csillag pislog benne.

Törött fénnyel hunyorognak,
Hol a párán áthatolnak.
Ónos dunsztban jól elbújnak,
A hangok is belefúlnak.

Nyirkos hideg csontig hatol,
Vak sötétben mindent tarol.
Hízik a köd nem araszol;
Falja földet, szinte habzsol.

A vidéken néma csendben
Dér vastagszik minden percben.
Sűrű avar meg-meg sercen,
Jéggé fagy majd rideg reggel.

Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.