Anikó!
Melletted lenni,nekem olyan jó,
úgy érzem szerelmem,te vagy a nagy Ó.
Boldog vagyok édes hogyha veled lehetek,
s alig várom,hogy foghassam kezedet.
Vidám vagyok veled és kisüt a nap az égen,
bánat,szomorúság könnye,sose érjen!
Úgy szeretlek hogy senkinek sem adnálak oda,
számíthatsz rám bármiben,és nem hagylak el soha!
Remélem tudod hogy mindenben értelek,
sokan bántanak téged,de hidd el megvédelek.
Ha bármi baj érne,én egyetlen kincsem,
füledbe súgom akkor : hogy semmi baj sincsen.
Te vagy az a nő akire mindig is vártam,
a szemednél szemeidnél szebbett,én még sose láttam.
Ha felnézel az égre,válassz egy csillagot,
én lehozom azt neked,ha ez az óhajod.
Tudom hogy félsz hogy nem felelsz meg nekem,
de veled fogom leélni az egész életem.
Kicsim!
Az ismeretlentől félni nem nagyon szabad,
mert olyan pasit találtál,ki melletted is marad.
Ha valami baj ér,gond vagy pedig bánat,
én ott leszek melletted s karjaimba zárlak.
Látom a szépet,a jót mi szerelmünkből fakad,
s ami sok-sok év után is ugyanilyen marad.
Tudom hogy rám te is nagyon vigyázól,
ezt olvasva gondolj rám mert borzasztóan hiányzol!

Tegnap látta utoljára,
álmatlan éjszakát hozott egy lányra.
Ugyan elbúcsúzott tőlle,
de utánanézett míg el nem tűnt a ködbe.

Könnyeit visszatartani alig tudja,
hisz mindennél jobban őt akarja.
Vajon ő is gondol rá,
vagy gondolatában ő köddé vál?

Nem,nincs igaza,
a fiúnak is eltorzul az arca,
s közben a lány jár a fejébe,
ugy lenne az ő helyébe.

Hisz ő azt gondolja
hogy a lánynak nyugot az álma.
Nincs felejthetetlen kép a fejébe,
nem ég szerelem tűz a szívébe.

Mind a ketten rosszul hiszik,
mert a kezdettől egymást szeretik,
de oly nehéz ezt elmondani,
s a másiknak a szemébe nézni.

Most egymástól messze vannak,
de a gondolataik egy helyen járnak.
Mind a kettő nyugtalanul alszik,
mert egymást mindennél jobban szeretik!

A nyárnak nálad már lassan vége,
de azért még rendesen zajlik az élet.
Szép és gyengéd tudsz lenni,
talán így tudlak jellemezni.
Kedves,és még olykor forró,
az emberek szíve is ragyogó.
Határozott,és komoly vagy,
a természet se szomorkodhat.
Augusztus,én ilyennek szeretlek és ismerlek,
mindenki fájdalmát szívesen enyhíted.

Megint rám köszönt a téli alkonyat
s a sűrű néma ködben nem látom arcodat.
Hangod sem hallom,hiába kereslek,
térben és időben hiába követlek.

Lelked fagyos föld,szíved jéghideg
felmelegíteném,de úgysem éri meg.
Hiába adnám szívem melegét
megfagyott lelked úgy sem értené.

Hisz puszta hideg tél lenne otthonom
jégcsappal terítve lenne vánkosom.
s ha mégis olvadna megfagyott szíved
puszta hidegétől lelkem halna meg.

Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.

Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.

Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.

Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.

Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?

Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!

Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.

Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!