Hol a nyelvben honfitársam leltem,
Ott csak külföldi egyén személyem.
Hol szabadon szárnyal magyar lelkem,
Csak megtűrt idegen ajkú lettem.

Otthon - egy kolonc, hazafiatlan,
Itthon - nyűg-teher, megbízhatatlan.

Hatalomnak dilemma, évszázados kérdés...
Megkölönböztetetteknek lélekben vérzés.

Ó, szerelem!
Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre,
s lelküket okvetlenül lángba borítád,
felelj!

Mondd hát, mi dolgod?
Árbócomat, mint szél kavarta tenger,
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.

Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?

Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő, alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.

2011.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.

Lelkem érezte, régen tán íjjász lehettem,
Gyerek koromban ezt magam készítettem.
Hogy meggyőződjem róla, hát próbát tettem.
Íjász kellékeket egyszer én megvettem.

Örült biz szívem, ősök vére pezsdült,
Szállott a sebes nyíl, régmúltba repült.
Lélek-vágyam szárnyalt messzire velem,
Feszült mint az ín, dagasztotta mellem.

Emlékeket lassan múltból felidéztem,
Felajzott íjjam, ősidőkből feszítettem.
Gyerek és harcos egyszerre élt bennem,
De végül aztán csak hobbi íjász lettem.