Csak vágy! Semmi más...
Ezért nem bánthatsz meg (azt hittem jár nekem)
Nincs bennem rosszindulat,
Csak vágy-indulat, csak ez, és semmi más!
Ne félj a lelkemtől, ő nem vesz észre téged...
Neki nem létezel!
Csak én és a testem gondolunk rád, és csakis a testedre...
A lelked nekünk nem árt!
Elképzelem tested vágyát,
Pokolbéli, álomtalan hasonulását...
S így a testem lassan otthonos lesz!
A hangod lentről szól, a lelkem mellől...
Én észre sem venném,
Ha nem lenne valós, fizikai megnyilvánulása...
Lelked testbeli rosszindulata!
Játszom az elképzelt valóság örömét...
Te vagy a világűr, s én a sötét.
Benned vagyok, a legbensődben, mélyen...
Egy pillanat... majd naprendszer robban, s messzire lövell benned!
Mennyeien élvezem, hogy nap vagyok, és sugaraimmal beléd hatolok...
S végül akkor, és ott egy vagyok veled... örökre...

Ezért nem bánthatsz meg!
Hisz, nem is... szeretlek...
Nincs bennem rosszindulat, csak vágy!
Csak örökké kísértő
Test, vagy lélekremegtető???

Virrad.Rémült madárhang szeli át a hajnal nyugalmát
zöld sárkány szeme csap lassan a végtelenbe.
Alszol még,egymásba lógó kapaszkodó testünk,mint
indák keresik egymást a takaró alatt.
Sörényként rejtett hajad homokdűne,már nem kelti
vágyamat,elárult titok lett az áhítat és rabságba hullt
a szeretet varázsa.
Elmegyek.Elhagylak örökre.
Felismertem sorsomat az életem a titkot.
Pokol az enyém ha maradok,hát indulok.
Virrad.Lábam alatt sír az áldozat és a csikorgó
lendület fészket rak szívemben,megfagyott a lelkem.
Egyedül,örökre egyedül,szótlanul halálos percemig.

Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
S nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.

Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
s nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.

Úgy szeretek az esőben sétálni
olyankor nem látja senki ha sírok,
nem kell semmihez jó képet vágnom
ha hulló könnyeimmel oly nehezen bírok.

Szeretem érezni míg lehulló cseppje
végigszántja a sápadt arcomat,
lelkem mélyéről mélyen felfakadva
messzire mossa a bánatomat.

Olyan jó érezni üdítő cseppjét
míg csapongva száll bennem minden gondolat,
mely tisztára mossa az ég bársony kékjét
s messzire sodorja minden gondomat.

Olyan jó érezni végre hogy élek!
S míg szivárvány hídon bújik át a nap,
sugárzó fényével színeket varázsol
boldoggá téve holnapjaimat.