Testben távol vagy kedvesem,
De lelkem érzi lelkedet,
Így a távolság eltűnik,
Bár testem, hiányolja testedet.
Ölelnélek, csókolnálak,
S boldogan simogatnálak.
Ám, erre még várnom kell,
Így az idő nehezen telik el!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Várom, hogy eljöjj,
Várom, hogy átölelj!
Várom, hogy szemeid,
Tüzében égjek el!
Várom, hogy lelkem,
Lelkedben csodára lel!
Várom, hogy szívem,
Karjaidban boldogságra lel!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Látom arcodat előttem lebegni,
Mégsem tudom megérinteni.
Fájdalomtól rezdül testem,
S könny árasztja el a szemem.
Minden gondolatom nálad jár,
Vágyakozva gondolok rád!
Vágyam elkíséri testem, amíg él,
Szerelmem elkíséri lelked örökké!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Játszunk

Játsszuk azt,hogy szeretsz engem,
s megöleled majd a lelkem.
Játsszunk mesés boldogságot,
sok-sok valóra vált álmot.
Játsszuk át az életet,
s meglásd megtaláljuk ami elveszett!
Játsszuk azt,hogy szeretlek!
Ma eggyé olvad nappal,és éj.
Játsszuk azt,hogy fellegek közt szárnyalhat a szenvedély!
Játsszuk azt,ha meghalok,
könnyből lesznek angyalok!
Ígérjétek meg nekem,
játszotok majd nélkülem!

Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.
Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,
vannak szobák,amik magányomba zárnak.
Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,
Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.

És hiányzik amikor én vagyok.
Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.
Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.
Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.
Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.
Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.

Holdvilág süt , már arcodon ég,
bőröd bársonyára ráragyog-
fáj a szívem egy igaz szép
falusi nótára... ó jöjj most,
fújad vélem, hogyha emlékszel
babám, szépen elolvadt a hó
s a virágok is bújtak aznap
és megindult én szerelemes
féltő lelkem ennyi szépre, ó
hogy volnék irántad érzéketlen
Hiszen te vagy nekem való

szendergés közben szép szemed úgy néz
aludtam, hogy veled álmodhatok;
kevés ez, mint pohárfenekén a méz
lesütött szempilládra csókot adok
nem egyet, sőt százat sóváran,
Egyedül vagyok, s elábrándoztam,
mindig várlak pedig te nem jöhetsz....

Már születéskor kezdődhetett ez,mindig mások miatt szenvedtem. Amit nem követtem el, az is rajtam csattant, mint korbács hegyes karmokkal, a lelkembe mart. Próbáltam én megfelelni, erőm felett cselekedni,barmit tettem nem volt elég, s úgy ereztem, ez végleg felemészt. Egy borús napon minden más lesz, hatalmas esővel s mennydörgéssel, belőlem egy hurrikán lesz. Mint ezer évnyi pokol kínja, kívánkozik ki belőlem a fájdalom, minden egyes szóban. Dühöngve, őrjöngve kiabálok a világnak, hallgasson meg valaki ki érti amit a szívem kívánna. Mint tiszta lelkű gyermek, jöttem e világra. Most is szememben el, ugyan az a fény, de nem vagyok mar az, ki egykoron tiszta lélekkel élt. Szívem s lelkem darabokra tépve él, tengődöm a nagy világban, keresve a végső célt. Talán lesz aki megtisztítja, bemocskolt lelkem, s begyógyítja sebeit, mit mások tettek vele. Hiszem hogy lehetek, szerető szívű gyermek, s ha bárki megkérdezi, mondhatom: jó ember lettem.