Az erdő finomra hangolt
Húrjain vibrál az élet
Megnyugszik a lelke
Annak aki ide betéved.

Zen dala cseng
Csacsog a csermely
Csilingelő erekből
A hang
Pancsolva zeng
A kövekhez tapadva
Siklik zsibongva
A patakba.

Moha illat leng
A kanyargó part mentén
Ahol a nádasban pang
A lelassult folyam
Tükrén ring
Az olvadó nap sugara
És a madarak kórusa
Elmét simogatva
Reng-cing
Mint valami dopping.

Az idő itt
Csak teng-leng
A fénnyel együtt
Ahogy terjeng
A fák bújócskáznak
Amíg az ember lézeng
Mereng
Túráján ténfereg
Miként az út tekereg.

Az erdő még zsong
Dorombol a napkorong
De lassan alá merül
Tétlenül
Mert a hold már ellenszegül
És ahogy az estéli harang
Megkondulva bong
Hirtelen minden elcsendesül.

Az idő megnyújtja
Nesztelen lépteit
A sötétedő zen-gésben.

A szilaj lovakat
Vadul ostrozza a hajtó.
Hiába mereszted szemedet
A páros nem látható,
De figyelheted a szekeret
Ahogy kerekéről
A rozsdás idő lepereg,
És csak tekereg
Az évszakokkal
Évezredeken át.
Pihenőre
Nem áll meg sohase,
Nem hajt bele
Semmilyen gödörbe.
Egyenletesen halad
Körbe-körbe.

A tajtékzó lovak
Patái alatt
Olykor dübörög az ég.
Szikrát,
Csillagot szórnak szerteszét,
És a hajtó tekintete
Akkor is,
Csak a kör közepére
Öszpontosul meredten,
Mert mindig ott van
Az az Egy feledhetetlen
Aki sosem
Mozdul , és téved el.
......
És mutatja az irányt
Merre indulj el,
Ha a világban
Valamikor elveszel.

/Utóirat/
Csak figyeld a hátsó kereket
S a szekér fedelet.
Lelkedben emeld ötször magasba
És megláthatod hol világít
A Mindenség ablaka.

Minden íróember szívében oly' hevesen ég a vágy,
Ez aztán nyugtot egy kicsi-apró percig sohasem hágy!
A vágy is véglegesen él benne, az eszében, a lelkében,
Sírba sem megy, míg „A” művét 'legjobbra' meg nem írta egészben.

A sírok éje, már akár le is szállhat reám,
A legszebb versem, már azonnal meg is írhatnám…
A sírok éje, már akár le is szállhat reám.

Verset megírni nem tudom, lelkemben van könnyekkel írva,
Pedig van papirom, mi témát várja… tenta, írást várja…
Verset megírni nem tudom, lelkemben van könnyekkel írva.

Így aztán a legszebb versem nem olvashatta még soha, senki,
Pedig e költeményem olyan-búsan csodaszép. Versem lelki…
Így aztán a legszebb versem nem olvashatta még soha, senki.

Vecsés, 2023. december 9. - Kustra Ferenc József

Durva kérgű vén diófa
Már szeptemberben
Hullajtod leveled.
Törzsednek támaszkodom
Mikor
Árnyékunkra telepszik
A szürke köd.
Nézd.
Látod ? Én is
Veled együtt
Őszülök.

Őrizd meg nekem
A lelkem
Hevét , azt a cseppet
Egyszer a szél
Elfújja mint a falevelet.

És majd emlékünk
Együtt fásul
Egy fotón
Színt vesztve.
Porladón
Átalakul.

Az egyenes mezsgyéjén
Ott lappang a görbület
Lehetősége
Minden atom-pontban
Az abszolút
Irányvonal hajlatán.

Elmék közt
A gondolat-komunikáció
Érzelemtöltéssel
Arányosan finomul
A precizitás skáláján
A szeretet minőségétől
Függően.

Mikor Rád gondolok...
A Te jeled veszem
S így képzeletem
Valós időben
Lelked sugallatára
Alkotott képem.

És hiába kételkedem
Működésében.
Érzelemhullámaink
Attól még
Egy-síkon keveredve
Eljutnak
Szellemünk mélyére.

Akár a térképezett hormonok
Beleszólnak döntések
Végkimenetelébe.

A lényeg belül mélyen lakozik
Ahonnan a jelek
Útjukra erednek
Hogy töltésük párjával
Egyesüljenek.

S a Történetek beteljesedjenek.

Tudom
Ha rám gondolsz
Elküldöd nekem
Szívedből felszálló
Érzelem vegyületed.
Az alkotott kép
Aszociáció
Vetülete tükörként
Veri vissza fényét
Bennem.