Már én is igen unom, hogy a számon.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.

Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?

Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.

A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.

Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.

Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.

Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.

Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.

Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?

Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Szél fuvolája
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.

Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.

Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.

Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.

Éjfekete tollú árnyék, város felett suhan át,
kúszik csendben tetők között, éjféltájban egy madár,
füstöt, kormot ont a kémény, szénszagú az ég-perem,
riadt szempár fel-fel villan, s fújtat reá vészesen.
Köd szitál a hideg utcán, gázlámpából gyenge fény,
macskaköves útperemén holtan fekszik a remény.

Gyászos az éj, dögszaga jár, város felett egyre száll,
rekedt hangján riogatón, éjféltájban egy madár.
Sötét ablak, fénye nincsen, bent lüktet a fájdalom,
síri csendben osonva el, alatta a szánalom.
Felül gyászos sötét éjben, házgerincek peremén,
lelket visz el titkot rejtve, csőrében a vakremény.

Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.