Múltban fakadó
temetetlen emlékek
Sebzik lelkemet

Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Tettem bocsánatra sohasem talál.
Gonosz hit vezette pusztításom.
Lelkem, mint sebzetten vonyító sakál.
Azóta megnyugvásom nem találom.

Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,
A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.
Lelkem lángján tiszta élet,
Fekete, fehér, összekuszált képek.

A hajnali fény vörösre festi az ég alját,
Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.
Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,
A szív megszakadt az ősz titkain.

Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,
Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.
Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,
Végtelen időkön magunkra maradtunk.