Virágok, melyet úgy készítettem,
oly türelemmel, könnyedén,
minden szirmukba lelkemet rejtve,
amely majd bennük újra él.

Különös színben pompázó rózsák,
mik csillogva nyújtják szirmukat,
ezüst csillámmal bepermetezve,
hogy téged elkápráztassanak.

Belevarrtam, mit lelkemben érzek,
Látod? Szirmukban ott vagyok!
Mint a szeretet bűvös varázsa,
hiszen csak ennyit adhatok.

Minden, melyet e rózsában látol
szinte a lelkem tükrözi,
épp oly törékeny, védtelen, néma,
bár tudom, hogy mások nem hiszik.

Vigyázz rá! Hiszen épp olyan gyönge,
mint a lelkem, mely úgy ragyog,
egyetlen néma érintéstől,
Amelyet tőled kaphatok.

Becsüld meg. Kérlek! Ne törd össze!
Hiszen csak teérted vagyok!
Mint a csillagok fent az égen,
ameddig szeretsz, úgy ragyog.

Akkor is szeretsz, ha arcom már ráncos,
ha öreg vagyok, és szegény?
Ha szívembe döfött mérges szilánkok
megszúrják ujjaid hegyét?

Akkor is szeretsz, ha szívem már gyönge,
s nincs benne annyi szenvedély?
Csak néha- néha egy lobbanó szikra,
melynek a lángja érted ég?

Akkor is szeretsz, ha meggyötört lelkem
nem sugároz már annyi fényt?
Csak a félhomály meghitt varázsát,
amely esténként bennem ég?

Akkor is szeretsz, ha nem marad semmim,
és mindent elveszíthetek?
Ha olyan magasra csapnak a gondok,
mint a magasló havas hegyek?

Akkor is szeretsz? Vagy messzire tűnsz majd,
s nem is nézel már vissza sem?
Csak az illat, mely megcsapja orrom,
jelzi, hogy itt voltál velem.

Hisz jól tudom: nehéz a súlyom.
Olyan régóta cipelem.
Mégsem kérem, hogy vedd át egy részét,
Csak azt, hogy akkor is szeress!

(Leoninus)
Ó, gyere drága lélek Benned élek, benned remélek!
Azt hiszem, többé már nem is félek, tovább remélek.
Élvezzük, áradjon ránk fényed és pünkösdkor veled…
Szeretetünkkel áradjon ránk megáldott pünkösd, jó veled…

(3 soros-zárttükrös)
Pünkösdi rózsabokor friss bimbói kinyílnak,
A piros rózsabokor piros szirmai… nyílnak...
Pünkösdi rózsabokor friss bimbói kinyílnak.

(Bokorrímes)
Isten mennyei lelke lesz a megmentőnk,
Isten mennyei lelke a mi megmentőnk.

Vecsés, 2021. május 31. – Kustra Ferenc József

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.