A kezdetben csak egy izzó,
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.

Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?

Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?

A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.

Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.

Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.

Türelmetlenül battyog a kísérő szellemem,
Odatartja az arcát, hátha jól pofon verem...

Én csak tudom, hogy a lelkem fehéren, vattásan kemény,
Rajta meg én vagyok az örökös gombolatlan mellény.
A vágyam csak hajt, szorgalmaz, és szinte üldöz, velem küzd!
Hiába mondom neki, együtt vagyunk, testemet ne űzd!

Emeld az arcot,
Közönyöd, magadról le!
Béke, szeretet.
*

Vágy benne örök,
Már kívánom a jövőt!
Gátmentes létet.
*

Félsz a jövődtől?
Nem kell előítélet.
Bontsd le kőfalat.
*

Akadályon át!
Szeretetláng világit.
Virágpor illat.
*

Harc, mit vívni kell.
Szabadság. csata heve.
Előre, fénybe!
*

Mely dimenzió
Vagy árny vezérli létet?
Együtt, végtelen.
*

Már, hosszú a lét…
Sok teher! Évtizedek!
Csend magányában.

Lelkemben már szúette fává lett a kereszt,
Vívódok, hogyan tovább… de, lelkem nem ereszt.

Vecsés, 2014. szeptember 30.- Kustra Ferenc József – íródott: versben és Európai stílusú haikuban…

Már mi sem nincsen, Margarita,
Már nincs szerelmesi praktika.
Köröttem fagyott lett
Minden, ez biz’ sorstett.
Elhagytál… lelkem kifosztása.

Volt jégvirágom, de elolvadt,
Sorsomban volt írva: elsorvadt.
Fagyos volt a létem,
Hiába volt hitem.
Picike boldogság… széthasadt.

Már mi sem nincsen, Margarita,
Nem süt rám lelked napsugara.
Emlékemben maradsz,
Ott is engem tagadsz…
Belöktél ördög karjaiba.

Vecsés, 2021. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Lángokban égtünk akkor éjjel,
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.


Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.


Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.


Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.


Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.


Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.


Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!

Elbújnak a hangok, eláll a szél,
A sötét… csendben, magának zenél.

A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában,
A maradék zajok… rettegett osonásban...

Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig,
A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig.

Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek,
Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek.

Majd az is lehet, hogy álmodok,
De egy biztos: nagyon horkolok.

Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság…
Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság.

Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József