Azt álmodtam Istenem,
megvolt nekem mindenem.
Kék volt az ég, s végtelen,
lelkem úszott békében.

Szívem tárva, nyitva volt,
szeretet belé hatolt,
később Fénnyé változott,
bejárta a világot.

Földünk minden lakóját,
csillogó Fény járta át,
hogy
Ember és Föld élhessen,
szeretetben békében.

Boldog szívvel ébredtem,
égő vágyam énnekem,
hogy
az Ember rátaláljon
és valóssággá váljon!

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,
éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.
A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,
elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.

A pillanat öröme már nem létezik!
Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.
Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,
a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.

Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,
szivárványt az égen, s az égig érő fákat.
Elszalad mellettünk ez a rövid élet,
Köd borítja már lelkünkben a szépet.

Testünk és lelkünk egy új napra vár,
lelkünkben még ott él a reménysugár.
Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,
adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.

Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,
fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem
lehet elcserélnem az életem az álmomra.
Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.
Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás.

Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott.

Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.

Én mindig mertem,
és sosem veszítettem.
Mert az egyenes út,
az tetszett nekem.
Egyenes úton haladtam,
emelt fővel ragyogtam.
De lelkem árva volt,
egy társra vágyott.
Utamba kerültél,
lelki társam lettél.
Utamról letértem,
TE lettél a VÉGZETEM.
Most egymást imádjuk,
a mennyországot járjuk....
De én nem egyenes úton járok már,
göröngyösön...s nagyon fáj.
Mert a göröngyösön félre lépek,
s sebek kínjai közt élek.
Sántán, sebzetten toporgok,
azt sem tudom hova haladok.
Egyenes útra visszatérnék,
de már nem a régi lennék.
Lehajtott fővel haladni,
nem lehet ragyogni...
Már semmit sem merek,
félek hogy veszítek...
...mert göröngyös úton járok,
s az egyenesre vágyok...

Puha, finom béke,
szívem éltetője,
galambszíved fénye
felragyog az égre.

Szivárványszínekkel,
igaz érzelmekkel
fested a szíveket,
táplálsz új lelkeket.

Hirdesd nagy betűkkel,
igaz szeretettel:
SZÍVEDBE ZÁRKÓZOM,
HA NYITVA TALÁLOM!