Szereted a testedet,
Őt minden nap táplálod,
kényezteted, babusgatod,
mindennel ellátod.

Étterembe hívod,
mindig vele vacsorázol,
ernyőt tartasz feje fölé,
ha esetleg ázol.

Adsz rá díszes kelméket,
mindig divatosakat,
büszkén hordja, viseli
ezeket a ruhákat.

Észre vetted, hogy Veled
mindig ott van valaki?
Aki folyton szomorú,
s magát egyedül érzi!

Nem kapott még törődést,
jó bánásmódot Tőled,
pedig a te hű barátod
az Egyetlen Lelked!

Ne rekeszd ki életedből,
ne gondolj csak a MA-ra,
még nem késő, hívd meg Őt is
egy Szeretet Vacsorára.

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!

Varázslat, vagy valóság
mit a természettől kapunk?
Vajon az a sok jóság
megérdemelt, igaz jussunk?

Az esendő természet,
mint kis gyermek a bölcsőben,
lelkében csak szeretet,
mi ott lapul az ölében.

Piciny kezét fogni kell,
egyedül van, oly magányos,
ha kérdezik nem felel,
Ő szótlanul csodálatos.

Szeretete önzetlen,
azt feltételek nélkül ad,
segíts a Természeten,
hisz mindig kis gyermek marad.

Soha ne hagyd magára,
figyeld minden rezdülését,
rászolgál a Hálára,
Neked adja szeretetét.

Ne tétovázz, ringasd Őt,
ne láss könnyet a szemében,
kergess el minden felhőt,
mely fölé borul sötéten.

Áld meg Őt, hisz érted van,
Ő az Isten teremtménye,
gyermekien ártatlan,
Ő az ember szeme, fénye.

Őszinteségért őszinteség,
nem nagy dolog ez, kis semmiség.
Igaz lélekért igaz lélek,
ennyit érsz Te, s én ennyit érek.

Egy ölelésért egy ölelés,
ha
őszintén adod, nem is kevés.
Vigasztalásért vigasztalás,
lelkünknek egy kis simogatás.

Örömkönnyekért örömkönnyek,
találkoznak a tekintetek.
A szeretetért szeretetet,
boldoggá teszi életedet.

Gondolatokért gondolatok,
szívekben nem maradnak titkok.
Nyílszívűségért nyíltszívűség,
a legigazabb nagylelkűség.

Adjunk és kapunk, kezdjük még ma,
kezünkben ez a varázspálca.

Ősz Anyóka felvette
dérrel festett ruháját,
fehér lepellel takarja
fák meztelen ágát.

Ruhátlan ágaikat
az Ég felé fordítják,
ujjaikat áhítattal
imára kulcsolják.

Tiszta szívvel hálaimát
mondanak az Égnek,
hogy Ők ékes díszeik
a csodás természetnek.

Dérnek takarója alatt
soha meg nem fáznak,
szívük, lelkük melegére
angyalok vigyáznak.

Deres hajú Ősz Anyóka
büszke családjára,
szívhez szóló örömet nyújt
mindenki számára.