Hazudjunk kacajt és vígságot
Hazudjunk cifra hazugságot,
Hazudjunk,
Hazudjunk, mert kell a tested
Kell a lelked, szűzi lelked
Kell a szemed, búja szemed
Kell a kezed, halvány kezed
Hazudjunk,
Hazudjunk és éljünk vakon
Nézzünk homályos ablakon
És hazudjunk,
Hazudj hitet és hűséget
Hazudjon ajkad ezer szépet
Hazudjon ezt, hazudjon azt
Hazudjon,
Csak ne hazudd a csókot, a mámort
Ölelj, csókolj; soha ne mondd: kár volt.
Hazudj, hazudj, ha űz az élet
Ha nem találsz más menedéket,
Hazudj, hazudj.

"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."

Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?

Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.

Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.

Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.

Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.

Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.

Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.

Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.

Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.

Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.

Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

Tavasz van már, tavasz;
Pacsirtaszót hallok.
Szólnak a szegedi
Színházban a dalok.

Kiss Ferencet hallom
Déri Rózsi mellett,
Dalok, gyönyör árja
Tölti be a termet.

Látom s hallom őket
A falu rosszában,
Feltünik, mint cédrus
Tapsok viharában.

Művész! - Te vagy szépnek,
Jónak életfája,
S alakitásaid,
Lelked koronája.

Hangod és dallamod
Szivünkbe cseng lágyan,
Miként pacsirtaszó
Fenn a napsugárban.

Blaha Lujza kora
És Tamássi óta,
Ilyen Göndör Sándor
Nem volt még azóta.

S rólad, oh nagy művész,
Hogy igy elmélkedem,
Fogadd szivből jövő
Dalom, üdvözletem.

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.