Eszembe ötlött egy emlék
rég elmúlott farsangról,
bálozókat néztem éppen
a piszkos ablakodból.

Leharcolt kéglid bús buja
fészket vert a szívemben.
Veszett életünk penészlett
szürke, koszos színekben.

Vásárolni jöttem hozzád
egy kis sötét szerelmet,
azt hiszi az ember fia,
hogy ezzel bút feledhet.

Könnyebb lettem, érzem én most,
de a lelkem oly nehéz,
fertőben és bűnben fürdöm
míg templomban pap miséz.

Gyere, mossuk le a mocskot
testünkről, lelkünkről.
Űzzük el a sötét telet,
álmodozva napfényről.

Mindez most már emlék csupán,
hallottunk már harangot,
nevetve felejthetjük el
azt a sötét farsangot.

Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.

Emlékek padján ülünk ketten,

ki átölel csak egy sziluett.

Sárba tapossuk a múltunkat,

posványba veszett a szeretet.



Rút, sötét vihar tépi lelkem,

sebzi, vízzé szentesítve vért.

Ördöggé vált gyönyörű angyal,

ki csak egy szerető szívet kér.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.

Ki suttogó hangom hallja, kevés,
akit mélyen hallani vélek, mesés,
Lelked szárnyaló hangjával ölelkezve,
lelkem a csendben, fölzendült,
s rezgésünk e dalban csodát szült.