Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?

Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?

Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?

Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?


Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?

Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.

Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.

Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.

Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.

Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.

Ez a világ nem az én világom,
nekem itt már minden idegen,
mi tegnap még szép volt mára már álom,
önmagamat már sehol sem lelem.

Tegnap még hűs szellő simította arcom,
míg ajkaimra lágy csókot lehelt,
most üvöltő szél fúj, mely lelkembe mardos,
sebeimet tépve fel szüntelen.

Ez a világ nem az én világom,
oly gonoszak itt az emberek,
szívükben már nincs segítő szándék,
régen kihalt már a szeretet.

Felnézek az éjszakai égre,
az égbolt most olyan bársonyos,
sötétjében fényesen ragyognak
új reményeink, a csillagok.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.