Édes imádottam, Karola,
Lehetne nyakába, nyest stóla…
Vennék, bíz’ magának,
Mutatná lányának.
Lennénk boldog család csapata.

Szeressen, ne kéresse magát,
Jöjjön már hozzám, adja magát.
Tenyérben hordoznám,
Lelkét pátyolgatnám.
Szívem hableánya… hí’ magát.

Mondja nekem, édes Karola,
Elvált életét, mire húzza?
Tíz éve egyedül,
Mily’ lehetetlenül…
Csomózzuk életünk, Karola!

Vecsés, 2021. március 4. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Hétköznapi pszichológia…

Sokak lelkében erősen süt a megszüntethetetlen remény,
Hogy hátha a halál a mennybe viszi, de ez biz’ olyan kemény…
Sokak lelkében nincsen megbánás, önvizsgálat is csak remény…
De
Ő ennél is jobban szeretne fönt lébecolni… nos, ez kemény!

Sok a bűn, kevés a megbánás, hol fér el itt az a nagy remény?

Vecsés, 2021. október 23. -Kustra Ferenc József

Ma este nem kérek semmit,
csak ölelj át, s vigyél haza,
hisz olyan sötét most minden,
s olyan felhős az éjszaka.
Nem kérek csillogó gyöngyöt,
csak azt, hogy fogd a kezem,
Ne szólj, csak ölelj át némán,
és szeress türelmesen.
Engedd, hogy had bújjak hozzád,
érezve tested melegét,
csak ölelj magadhoz lágyan,
ma este ennyi is elég.
Szeress! És ne kérdezz semmit,
ne legyen más, csak te meg én,
boldogan, egymásba forrva,
Nekem most az is elég.
Ma este feledtesd vélem
ami a lelkem tépi szét,
tudod, hogy olyan vagy nékem
akár egy biztos menedék.

Meleg nyár van, és virágzik minden,
de látod? Már sárgul a mező!
Aranykalászok néznek az égre,
s olyan forró a levegő.
Már a pipacs is hervad a réten,
ledobva bágyadt szirmait,
fonnyadt fejét az égre emelve
kéri: Uram! Csak most segíts!
Csak egy pár csepp friss vizet küldj le,
nem bírom tovább! Kókadok!
Nem bírok tovább víz nélkül élni,
ajkam kiszáradt. Szomjazom.
Fonnyadt fejével riadtan néz rám,
mintha kérlelne, most segíts!
Ne hagyj meghalni tűző naptól,
hiszen a lelkem szomjazik.
Segítenék, de hiába minden,
hiszen éppen úgy szomjazom,
éppen úgy vágyok,ahogyan ő is,
pár csepp üdítő harmatot.
épp úgy szenvedek, ahogyan ő is,
hiszen a lelkem oly halott,
mint a virágok harmat nélkül,
én is ugyan úgy sorvadok.
Istenem! Kérlek! Nézz le rám végre!
Ne tépd ki lelkem szirmait,
csak a lelkem van. Nincs semmi másom.
Ne hagyd megölni! Most segíts!

Dühöngő vihar tombol bennem
olyan erős a lázadás,
mint egy vihar, mely őrült széllel
dühöngve mindent szétcibál.
Tombol és csapkod bősz haraggal,
fát tép ki, melyet szétdobál,
őrült erővel csattogtatja
fent az Isten az ostorát.
Úgy tombol, akár a lelkem
mely nyugodni sehogy se bír,
mázsás kövekkel lesúlyozva
csitítanám, de nem segít.
Minden vágyam és minden álmom
összeomlott most hirtelen,
nincs oly ígéret itt a földön,
mely csillapítja a lelkemet.
Dühöngő viharként dúl a lelkem
nem csillapítja semmi sem,
ereimben úgy lüktet a vérem,
szinte feszíti mindenem.
Ma éjjel mindent összezúzok
mi még a múltból megmaradt,
foggal-körömmel tépem széjjel,
ami még mindig visszatart.
Ma éjjel mindent itt hagyok majd,
nem számít, bárhogy szeretem,
olyan hirtelen messze tűnök,
mint a szél fújta levelek.