Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Arra születtem. Tudom, és érzem,
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.

Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.

Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.

Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.


Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.

Ne bánj sohasem rosszul azzal,
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.


Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.

Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.

Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.

Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.

S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.

A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.

Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.

Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.

Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.

A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.

Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.

S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.