Idő 
Értékelés 
Értékelés Nem harcolok. Vidd el a pálmát!
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.
Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.
Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.
Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.
Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.
Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.
Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.
Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.
Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.
Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.
Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.
Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.
Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.
Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.
Néha éjszakánként olyan másnak látom
az égen ragyogó apró csillagot,
régen apró kis lámpásként égve,
rám világított hosszú utamon.
Akkor még olyan szépnek tűnt minden.
Az öreg hold akkor úgy világított,
mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak
az előttem fekvő sok kis kavicson.
Rögös utamon, míg hozzád siettem,
rám terítette feslett köpenyét,
halvány fényével megvilágítva
az utat, mely akkor vezetett feléd.
Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,
tetőled vártam minden ölelést,
szívem is olyan hevesen dobbant,
pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.
Azóta messzire szálltak az évek,
sűrű hajamra szürke köd szitál,
mégsem tudtalak soha elfeledni,
veled volt teljes nekem a világ.
Te voltál mindig minden reménységem,
tiéd volt szívemben minden dobbanás,
Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam
s tőled akartam minden éjszakát.
Most is te vagy az egyetlen a földön,
nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,
összeomlott már minden egyes álmom,
ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..
az égen ragyogó apró csillagot,
régen apró kis lámpásként égve,
rám világított hosszú utamon.
Akkor még olyan szépnek tűnt minden.
Az öreg hold akkor úgy világított,
mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak
az előttem fekvő sok kis kavicson.
Rögös utamon, míg hozzád siettem,
rám terítette feslett köpenyét,
halvány fényével megvilágítva
az utat, mely akkor vezetett feléd.
Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,
tetőled vártam minden ölelést,
szívem is olyan hevesen dobbant,
pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.
Azóta messzire szálltak az évek,
sűrű hajamra szürke köd szitál,
mégsem tudtalak soha elfeledni,
veled volt teljes nekem a világ.
Te voltál mindig minden reménységem,
tiéd volt szívemben minden dobbanás,
Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam
s tőled akartam minden éjszakát.
Most is te vagy az egyetlen a földön,
nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,
összeomlott már minden egyes álmom,
ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
