Idő 
Értékelés 
Értékelés Minden napod
Megosztod velem
Míg ott lehetek
A szívedben
Minden napom
Megosztom Veled
Míg lelkemben élsz
S létezem
Megosztod velem
Míg ott lehetek
A szívedben
Minden napom
Megosztom Veled
Míg lelkemben élsz
S létezem
Fortyogó lelki éhem…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését,
És napjaimban pátyolgattam a bánatos, veszejtő düh, nem is édes érzését…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését.
(10 szavasok)
Bosszúvágy? Hallani rémes!
Megvetés fájdalmat okozni képes,
Az érzés ellenséges.
(HIAQ –k)
Édes ám a bosszú,
Nyalánkság mézesmadzagon.
Torokra forr lassan.
*
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát,
Éreztem, rám semmi nem jött, kihagytak, mint régen félbevágott marhát…
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát.
Nekem az élet árnyékos oldala jutott,
Fényben néhány pillanat úszott.
Emberek megvetnek.
Mások nyomorát élvezik.
Nincs ez így jól - nem kell!
*
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított,
Sokszor arra gondoltam, lét-sorsom a sikert nem adja, mert az halott…
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított.
Sorsom sokszor hallgatott, vagy acsargott,
Jó szót, boldogságot alig adott.
Min múlik a siker?
Éppen úgy, mint a boldogság,
Hozzáállás dolga?
*
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém,
Én tettem dolgomat, amit kell, működött az elmém…
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém.
Sors-titkának kulcsát keresem,
Ebben telik életem... ám, meg nem leltem.
Fiatalság titka
Egy egyszerű képlet csupán:
Fitt agy és hű lélek.
*
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal,
Hej, de sokszor kívántam, tán’ jobb lenne barátkozni halállal…
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal.
Jött a magány, növelte lelki éhínségem,
Vagy százszor, elvette életigenlésem.
A halál még várhat.
Túl szép az élet - gyorsan fogy.
Okulj ma a múltból...
*
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem,
Az est meg az alkonyat után, mindig feketével terítette be a létem…
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem.
Imádom a csillagfényes éjszakákat,
Kaptam morc-felhős, magányos éjszakákat... üres ágyat.
Csillogó ékszerek
Nem tesznek gazdaggá senkit.
Számít -e még benső?
*
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember,
Nekem az elmetörődéssel együtt élni neves teher…
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember.
Elmém pátyolgatom, ápolgatom,
Ám nem múlik a fájdalom, sem bánatom.
Keserű a bánat.
A megkeseredés is fáj.
Öröm azért még él...
*
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Biztos nem került volna sokba, ha mellettem hívséges lett volna…
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Kit nagyon szeretek,
Mellette nem lehetek...
Vajon, hiú reményeket dédelgetek...?
Hűség sokat ér ma...
Mint a szerelem, oly' néha.
Megfoghatatlan, lágy...
*
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Élettel mit kezd, amikor már az, véglegesen fakult…
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Megfakult éveim vállaim nyomják,
Hiányosságok életem tovább rontják.
Végül kiontják...
A rossz is kijár még.
Fakul a boldogság, szépség.
Remény csak egy hajszál.
*
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek,
Pedig erkölcsben, értőn, hittel, jártam utam... van, mit cipeljek?
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek...
Tiszta szívvel, lelkiismerettel létezem...
Lelkem békéjét mégsem lelem,
Kínos gyötrelem...
Furcsa a lét lelke.
Magától nem ad semmit sem.
Mindig küzdelem van.
*
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos,
Én ki úszni nem tudván, hol kapaszkodok... csak, mint egy kapatos…
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos.
Sorsom vize sodor,
Fuldoklom, életem nem lélekdonor,
Hervad, mint vadrózsabokor.
Haldoklás életben
Elkezdődik sokszor sajnos.
Van, aki nem is él.
*
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
A szegény-szerencsétlen meg a rossz sorsában marasztaltatik…
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
Gazdagoknak miért jár minden...?
Pórnépnek, száraz kenyér vitrinben...
Valóban minden...?
Ne hidd el soha sem,
Hogy csak akkor vagy értékes,
Ha jókor jó helyen...
*
Vecsés, 2018. augusztus 6. – Szabadka, 2018. szeptember 12. - Mórahalom, 2018. augusztus 22.
-Kustra Ferenc József– a 3 soros-zárttükrös -őket én írtam, a 10 szavasokat: Jurisin Szőke Margit, címük: Sorsom titkát kutatom! A HIAQ –k Farkas Tekla munkája
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését,
És napjaimban pátyolgattam a bánatos, veszejtő düh, nem is édes érzését…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését.
(10 szavasok)
Bosszúvágy? Hallani rémes!
Megvetés fájdalmat okozni képes,
Az érzés ellenséges.
(HIAQ –k)
Édes ám a bosszú,
Nyalánkság mézesmadzagon.
Torokra forr lassan.
*
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát,
Éreztem, rám semmi nem jött, kihagytak, mint régen félbevágott marhát…
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát.
Nekem az élet árnyékos oldala jutott,
Fényben néhány pillanat úszott.
Emberek megvetnek.
Mások nyomorát élvezik.
Nincs ez így jól - nem kell!
*
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított,
Sokszor arra gondoltam, lét-sorsom a sikert nem adja, mert az halott…
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított.
Sorsom sokszor hallgatott, vagy acsargott,
Jó szót, boldogságot alig adott.
Min múlik a siker?
Éppen úgy, mint a boldogság,
Hozzáállás dolga?
*
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém,
Én tettem dolgomat, amit kell, működött az elmém…
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém.
Sors-titkának kulcsát keresem,
Ebben telik életem... ám, meg nem leltem.
Fiatalság titka
Egy egyszerű képlet csupán:
Fitt agy és hű lélek.
*
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal,
Hej, de sokszor kívántam, tán’ jobb lenne barátkozni halállal…
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal.
Jött a magány, növelte lelki éhínségem,
Vagy százszor, elvette életigenlésem.
A halál még várhat.
Túl szép az élet - gyorsan fogy.
Okulj ma a múltból...
*
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem,
Az est meg az alkonyat után, mindig feketével terítette be a létem…
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem.
Imádom a csillagfényes éjszakákat,
Kaptam morc-felhős, magányos éjszakákat... üres ágyat.
Csillogó ékszerek
Nem tesznek gazdaggá senkit.
Számít -e még benső?
*
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember,
Nekem az elmetörődéssel együtt élni neves teher…
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember.
Elmém pátyolgatom, ápolgatom,
Ám nem múlik a fájdalom, sem bánatom.
Keserű a bánat.
A megkeseredés is fáj.
Öröm azért még él...
*
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Biztos nem került volna sokba, ha mellettem hívséges lett volna…
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Kit nagyon szeretek,
Mellette nem lehetek...
Vajon, hiú reményeket dédelgetek...?
Hűség sokat ér ma...
Mint a szerelem, oly' néha.
Megfoghatatlan, lágy...
*
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Élettel mit kezd, amikor már az, véglegesen fakult…
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Megfakult éveim vállaim nyomják,
Hiányosságok életem tovább rontják.
Végül kiontják...
A rossz is kijár még.
Fakul a boldogság, szépség.
Remény csak egy hajszál.
*
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek,
Pedig erkölcsben, értőn, hittel, jártam utam... van, mit cipeljek?
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek...
Tiszta szívvel, lelkiismerettel létezem...
Lelkem békéjét mégsem lelem,
Kínos gyötrelem...
Furcsa a lét lelke.
Magától nem ad semmit sem.
Mindig küzdelem van.
*
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos,
Én ki úszni nem tudván, hol kapaszkodok... csak, mint egy kapatos…
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos.
Sorsom vize sodor,
Fuldoklom, életem nem lélekdonor,
Hervad, mint vadrózsabokor.
Haldoklás életben
Elkezdődik sokszor sajnos.
Van, aki nem is él.
*
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
A szegény-szerencsétlen meg a rossz sorsában marasztaltatik…
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
Gazdagoknak miért jár minden...?
Pórnépnek, száraz kenyér vitrinben...
Valóban minden...?
Ne hidd el soha sem,
Hogy csak akkor vagy értékes,
Ha jókor jó helyen...
*
Vecsés, 2018. augusztus 6. – Szabadka, 2018. szeptember 12. - Mórahalom, 2018. augusztus 22.
-Kustra Ferenc József– a 3 soros-zárttükrös -őket én írtam, a 10 szavasokat: Jurisin Szőke Margit, címük: Sorsom titkát kutatom! A HIAQ –k Farkas Tekla munkája
A nagy kérdéseim…
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…
Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…
Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.
Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.
Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.
Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.
Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.
Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.
Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!
Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?
Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.
Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.
Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!
Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…
Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…
Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.
Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.
Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.
Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.
Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.
Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.
Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!
Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?
Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.
Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.
Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!
Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József
Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
