Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.

Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.

Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.

Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.

Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.

Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Szívesen lennék fénysugár az égen,
hogy beragyoghassak ablakodon át,
bevilágítva csöndes kis szobádat
s arcodat simítva bújhassak hozzád.

Szívesen lennék enyhe rózsaillat,
hogy bőrödön mindig érezd illatát,
ott legyek minden édes ölelésben,
amíg remegve simul rám a szád.

Had érezzem a vágyat ereidben,
ahogyan lüktetve áramlik át,
hogy tudjam: én vagyok egyedül néked,
aki csillapítja vágyaid hadát.

Hadd szeresselek éppen olyan forrón,
mint a perzselő, forró napsugár,
ne legyen semmi, mi gátat szab néked,
s úgy szeress, ahogy soha senki más!

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nincsen semmi sem,
csak a falakról gyöngyöző pára,
melytől a hideg is kilel.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nem fűt semmi sem,
hadd maradjak a karodba zárva!
Tudod, ott nem fázom sosem.

Ne zárj be engem sötét szobába,
hol semmi sem világít nekem,
hol nincs fény, amelynek villanása
lámpásként világít nekem.

Ne zárj be engem. Tudod, hogy félek!
Nélküled oly magam vagyok!
Sötét szobában, korom sötétben,
többé már nem álmodok.

Ne tarts béklyóban! Nem bírom úgysem!
Tudod, hogy új fáj nekem,
s minden láncomat széjjeltépem,
ha kell, hogy szabad legyek.

Engedj szabadon! Ne félts engem!
Hisz tudod, hogy olyan vagyok,
mint a madár, mely szabadon szárnyal,
s visszatérek, hisz tudod.

Nem kell semmi, csak bízz meg bennem,
ahogyan én is, hisz tudod:
tetőled árad minden fény rám,
s boldog csak veled vagyok.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.