Végtelen lett a pillanat mikor megláttalak.
Szemedben fénylő csillagok ragyogtak,
s íriszed tiszta mélye tükrözte arcomat.
Ekkor már tudtam: megtaláltalak.

Álltál a szélben, s ruhád fodrait néztem. Derekad áttetsző ívét sohasem feledtem, kender szőkeséged áthatotta lényem.

Ifjak voltunk mint két nyíló vadvirág,
Kiket a teremészet egymáshoz verbuvált.
Ekkor már tudtam: nem megyek tovább.

Az első csókot, mely örök az emlékek között,
Az idő fonalán őrzöm mint gyöngyöt.
Csak csillan, s lelkünk száll a rónákon át,
Lelék a helyt hol e pillanat végtelenné vált.

Messzire mentem érted, sokáig kerestelek,
Köszönöm néked, hogy meglelhettelek.

Ha Rád gondolok
Hallom zenélő hangodat
Szerelem és vágy
Kettőnkre vár
Érzelmek magukért beszélnek
Hozzád szorosan kötnek
Tudnod kell mennyire szeretlek

Egyedül az élet mit ér?
Nélküled végtelen üres az éj
Mint eltévedt hang
Keringek az éterben
Csak Rád vágyom az életben

Diófa alá kiülünk Veled
Körülleng bennünket
Lágy szellő, meleg
Hallgatom vidám kacagásod
Öröm látni vidám arcod

Fák, virágok rügyei
Öröm könnyeket ejtenek
Csupán azért mert vagy nekem
Jön Hozzád a cica
Kér Tőled egy simogatást
Cserébe kapsz tőle dorombolást


Kellemes szép nyári este
Gyertyát gyújtunk nevetve
Sokat vagyunk e fa alatt
Jobban esik itt a vacsora
Gyertya lángját
Bogarak szállják körül
Néha egy-egy a lángba röpül

Belekap a láng ég sisteregve
Hozzá sirató dalt tücsök zenél
Megzördül az avar
Sündisznó siet hamar
Kellemes csend van az udvaron
Nem győz le bennünket az unalom

Mikor az árnyak egyre nőnek,
Nincs már értéke az időnek.
Egybefolyik nappal és éjjel,
Gondolat röpköd szerteszéjjel.
Kapkodsz utána félve, ijedten,
Jaj, mit akartam? Hova is tettem?
Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,
Holnapra pedig elfelejted.

Régi emlékek, szép gyermekkor,
Mintha ma lenne, mondtad sokszor.
Kedves arcok, akik szerettek,
De a nevüket már elfeledted.
Aztán ha egy név fel fel révül
A múltnak zúgó tengeréből,
Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod
A vonásokat már nem találod.

Utunk végén másképp kell élni.
Őszi avarban csendben lépni.
Amit nem találsz emlékedben,
Keresd ott belül a szívedben.
Halk, rég hallott melódiákat,
És átélhetsz apró csodákat.
Ne kapaszkodj a múltba váltig,
Csak érzéseid őrizd halálig.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg
Mikor az árnyak égig érnek

Kicsi angyal vagy nekem
beragyogod az életem.
Nélküled egy senki vagyok,
még a nap se úgy ragyog.
Te vagy életem boldogsága,
a szívem vérző rózsája.
Kis fiam nagyon szeretlek,
és csak te kellesz nekem.

Tegnap sétáltunk a Duna partján
A vízbe kavicsokat dobáltam
Vize lefogyott egy kicsit
Beljebb került a mederbe
Partja viszont meghízott
Jócskán a meder felé húzott

Kedvesemnek kezét fogom
Jólesik,lehet kicsit szorítom
Beszívjuk a meleg Napot
Vele a napfényben sétálgatok
Beszédünk,kedvünk felszabadult
Hangot felkapja,víz tova viszi

Olykor jön egy hajó
Hullámokat fodrozza
Parthoz fehér tajtékkal sodorja
Partra érve kavicsokat megmossa
Köveket tisztára nyaldossa
Nevetve jókat beszélgetünk
Hajókról matrózok integetnek

Köszönnek,mi visszaintegetünk
Önfeledten nézzük a Duna tükrét
Míg rajta a hajók tova tűnnek
Mesélni kedve lenne az öreg Dunának
Szavait a folyás gyorsan sodorja
Élete során sírt, volt nevetett
Magyar nagyon belé szeretett

Tavaszi napfényben meg-megállva
Ölelő karokkal egymást csókkal áldva
Még nagy csend van az üdülő házakban
Mit a Duna part magasan övez
Parti fűz és nyár vár ránk
Vannak ki több évtizede itt áll már

Koruktól ráncos öreg kérge
Időnek múlását ha tehetné
Lehet mindent hosszan elmesélné
Megéltek már sokat,könnyeket
Csalódást,szerelmes csókokat
De láttak pusztító árvizet,és mást
Miről beszélni jobb nem lehet

Volt,hogy eltakarta a Napot
Fáradt embereknek hűst adott
Máskor kitért a Nap elől,hagyta
Melegét a napozóknak adta
Melegített vizet és homokot
Távolban látni híd szeli át a vizet
Magasan a folyó felett
Hajó alatta,hogy elférjen
Alacsonyabban csak a kéménye lehet

Nem vagyunk egyedül ki szereti
Duna partra kijön ki teheti
És látom,mi nekem is volt rég
Szép nagy, Komondor jön elém
Szelíd jószág ő senkit nem bánt
Néz szinte mondja,ne félj
Jó vagyok akár csak a gazdám
Ki őt pórázon vezeti
Velünk néhány kedves szót vált
Ritka már e kutya fajta
És ilyen nemes szívű gazda
Mindkettőből kevés van már
A Magyarba?.