Idő 
Értékelés 
Értékelés Csendes őszi hétvégén,
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.
Vonat füstje messze száll,
sok szép helyen meg - meg áll,
élmény ez az utazás,
napfény ragyog mi reánk.
Völgyről fel és völgyre le,
visz a vonat messzire,
remek ez az utazás,
csodáljuk a sok szép fát.
Zöld fenyők közt robogunk,
visz szerelem vonatunk,
hegyoldalnak árnyéka,
csodás fények játéka.
Másik oldal aranyban,
rásüt napnak sugara,
ősz színeit csodáljuk,
kézen fogva megállunk.
Boldogság így megállni,
forró csókot váltani,
madárdalra eszmélni,
szép szemedre ránézni.
Tova robog vonatunk,
sok szépséget csodálunk,
egymást nézve derülünk,
őszbe borult szerelmünk.
Ősz adta kirándulás,
veled kedves oly csodás,
fogd a kezem örökké,
nem baj hogyha jő' a tél.
E szerelem vonatunk,
oly' boldogan utazunk,
majd végállomáshoz ér,
utazásunk véget ér.
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.
Vonat füstje messze száll,
sok szép helyen meg - meg áll,
élmény ez az utazás,
napfény ragyog mi reánk.
Völgyről fel és völgyre le,
visz a vonat messzire,
remek ez az utazás,
csodáljuk a sok szép fát.
Zöld fenyők közt robogunk,
visz szerelem vonatunk,
hegyoldalnak árnyéka,
csodás fények játéka.
Másik oldal aranyban,
rásüt napnak sugara,
ősz színeit csodáljuk,
kézen fogva megállunk.
Boldogság így megállni,
forró csókot váltani,
madárdalra eszmélni,
szép szemedre ránézni.
Tova robog vonatunk,
sok szépséget csodálunk,
egymást nézve derülünk,
őszbe borult szerelmünk.
Ősz adta kirándulás,
veled kedves oly csodás,
fogd a kezem örökké,
nem baj hogyha jő' a tél.
E szerelem vonatunk,
oly' boldogan utazunk,
majd végállomáshoz ér,
utazásunk véget ér.
Csendes őszi hétvégén,
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.
Vonat füstje messze száll,
sok szép helyen meg - meg áll,
élmény ez az utazás,
napfény ragyog mi reánk.
Völgyről fel és völgyre le,
visz a vonat messzire,
remek ez az utazás,
csodáljuk a sok szép fát.
Zöld fenyők közt robogunk,
visz szerelem vonatunk,
hegyoldalnak árnyéka,
csodás fények játéka.
Másik oldal aranyban,
rásüt napnak sugara,
ősz színeit csodáljuk,
kézen fogva megállunk.
Boldogság így megállni,
forró csókot váltani,
madárdalra eszmélni,
szép szemedre ránézni.
Tova robog vonatunk,
sok szépséget csodálunk,
egymást nézve derülünk,
őszbe borult szerelmünk.
Ősz adta kirándulás,
veled kedves oly csodás,
fogd a kezem örökké,
nem baj hogyha jő' a tél.
E szerelem vonatunk,
oly' boldogan utazunk,
majd végállomáshoz ér,
utazásunk véget ér.
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.
Vonat füstje messze száll,
sok szép helyen meg - meg áll,
élmény ez az utazás,
napfény ragyog mi reánk.
Völgyről fel és völgyre le,
visz a vonat messzire,
remek ez az utazás,
csodáljuk a sok szép fát.
Zöld fenyők közt robogunk,
visz szerelem vonatunk,
hegyoldalnak árnyéka,
csodás fények játéka.
Másik oldal aranyban,
rásüt napnak sugara,
ősz színeit csodáljuk,
kézen fogva megállunk.
Boldogság így megállni,
forró csókot váltani,
madárdalra eszmélni,
szép szemedre ránézni.
Tova robog vonatunk,
sok szépséget csodálunk,
egymást nézve derülünk,
őszbe borult szerelmünk.
Ősz adta kirándulás,
veled kedves oly csodás,
fogd a kezem örökké,
nem baj hogyha jő' a tél.
E szerelem vonatunk,
oly' boldogan utazunk,
majd végállomáshoz ér,
utazásunk véget ér.
Kellesz nekem, mint kenyér az éhezőnek,
Meleg nyári zápor a szomjazó földnek.
Mint hajnali harmat a nyíló virágnak,
Mint oxigén a lélegző világnak.
Kell nekem az az út, mely Hozzád elvezet.
Kell nekem minden, mi összeköt Veled.
Kell nekem tomboló, tűzforró szerelmed,
Angyaltündér lényed és csábító tested.
Nélküled szárnyaszegett, árva madár lennék,
Kinek nincs ereje, hogy élje életét.
Nélküled az egész mindenség csak fájna.
Vagy az életemet beragyogó fáklya.
Te adsz nekem mindent, erőt, boldogságot,
Az életemet és az egész világot.
Kellesz nekem, mert ha nem lennél, nem élnék,
Ezen a bolygón már csak egy emlék lennék.
Meleg nyári zápor a szomjazó földnek.
Mint hajnali harmat a nyíló virágnak,
Mint oxigén a lélegző világnak.
Kell nekem az az út, mely Hozzád elvezet.
Kell nekem minden, mi összeköt Veled.
Kell nekem tomboló, tűzforró szerelmed,
Angyaltündér lényed és csábító tested.
Nélküled szárnyaszegett, árva madár lennék,
Kinek nincs ereje, hogy élje életét.
Nélküled az egész mindenség csak fájna.
Vagy az életemet beragyogó fáklya.
Te adsz nekem mindent, erőt, boldogságot,
Az életemet és az egész világot.
Kellesz nekem, mert ha nem lennél, nem élnék,
Ezen a bolygón már csak egy emlék lennék.
Előre? én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én? nekem is új élet fakadt?
Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim? vajúdásuk szinte lehetetlen.
Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.
Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!
Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.
Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más?
Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből?
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?
Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...
Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!
Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá? beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!
Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.
Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...
Vecsés, 2016. november 22. ? Kustra Ferenc
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én? nekem is új élet fakadt?
Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim? vajúdásuk szinte lehetetlen.
Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.
Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!
Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.
Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más?
Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből?
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?
Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...
Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!
Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá? beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!
Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.
Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...
Vecsés, 2016. november 22. ? Kustra Ferenc
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.
Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.
Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.
Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.
Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.
Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.
Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.
Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.
Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.
Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.
Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.
Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.
Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.
Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.
Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.
